Zsidovina – a tűz alkotása

Az Aranyos-völgye a kolozsvári EKE egyik kedvenc túracélpontja. A Bedellő, Vidalykő, a Bélavára, a Runki- és Pocio­valiştei szorosok minden évben szerepelnek a túraprogramban, de télen ritkábban járjuk ezt a vidéket. Ezért született az ötlet, hogy egy téli túra alatt kössünk össze két rövidebb nyári útvonalat, és jussunk fel a kevésbé ismert Zsidovinára, majd az encián virágzásakor évente látogatott Vultureasára.
Kiskocsikkal, sötétben indultunk Kolozsvárról. Alig pirkadt, mikor Alsóakloson hagyva az autókat, a dermesztő hidegben elindultunk a távolban sejlő Zsidovina felé. Semmilyen turistajelzés nincs, csak a térképre és ösztöneinkre számíthattunk. Alsóaklos központjában, a templomnál balra fordultunk, a Craca-patak völgyét követtük 3 kilométeren át, majd megint balra fordulva fiatal nyírfák között vezető meredek erdei úton közelítettük meg a csúcsot. A csúcs alatti nyeregben már közel térdig érő hóban tapostunk. Innen sűrű erdőben, állatcsapásokon másztunk tovább a 906 m magas Zsidovinára.
A Torockói-hegységhez tartozó Zsidovina elüt a környező hegyektől. Míg a többi anyaga mészkő, eltűnt óceánok itt maradt emléke, a Zsidovina vulkáni eredetű. A szemben levő Bedellőről jól látszik vulkáni kúp alakja. Leginkább a Detonátákra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy míg a Detonátákat bazalt alkotja, a Zsidovina kőzete a trachit. A vulkáni kitörés során felszínre került magma kihűlt, a lávában hűlési repedések keletkeztek, és a trachitra jellemző sokszögű oszlopos leválások jöttek létre. A hegynek az Aranyosra tekintő gerincén trachit-tűk meredeznek, a hegy oldala tele letört trachit-oszlopokkal, a tetőn boglyákra emlékeztető kőtuskók. A helybéliek mondája szerint valamikor régen egy kegyetlen óriásnak volt fent a hegyen az oszlopos palotája, amelyet egy oroszlán és egy medve őrzött. Az óriás kíméletlenül dolgoztatta jobbágyait, még Szent Illés napján se hagyta ünnepelni, a széna behordására kötelezte őket. Hirtelen nagy fergeteg kerekedett, és mire a nap újra kisütött, a hatalmas vár összedőlt, oszlopai szanaszét hevertek, a szénaboglyák megkövesedtek, a várúr megszenesedett csontjai szétszóródtak, a két vadállat is kővé változott.
A tetőről lelátni az Aranyos völgyének hosszú szakaszára, szemben, az Aranyos túlsó partján levő Bedellő szinte karnyújtásnyira tűnik. Sajnos, a hegy aljában kőbánya működik, félő, hogy e természeti csoda a kotrógépek martaléka lesz.
Visszaereszkedtünk a Zsido-vina-nyeregbe. Jelzetlen úton haladtunk tovább, a 989 m magas Măgura-csúcs felé. Szalmafedeles nyári lakok mellett haladtunk el. Nyáron juhászkutyák ugatása, tehenek bőgése fogadott volna, most csak mi mozogtunk a szűz hóban. Kemény kapaszkodó várt ránk, de a csúcsról pazar kilátás nyílt a Poşagai-szorosra. Leereszkedve egy kunyhó falán megtaláltuk a Bélavárára vezető piros háromszög turistajelzést. Ezt követtük a Vultureasáig. Esztenák közt kanyarogtunk, majd egy erdős részen haladva közelítettük meg. Utolsó erőpróbaként meredek, sziklás kapaszkodón jutottunk fel 1134 m magasra. A Vultureasa és a Vulturese a Craca-patak által elválasztott két hatalmas mészkőtömb. Nevüket azért kaphatták, mert hatalmas sas két kiterjesztett szárnyára emlékeztetnek. Talán a Vultureasa csúcsáról nézve a legszebb a Bélavára és a lenyugvó nap fényében fehéren csillogó Vulturese.
A visszautat az északi oldalon terveztük, de az eddig is nehezen követhető, hófödte ösvény eltűnt egy vihar által kidöntött erdőrészen. Már szürkülődött, így biztonságosabbnak tartottuk visszamenni a Vultureasa aljáig, majd innen egy régebbi túráinkról már ismert erdei úton Alsóaklosra.

Ambrus Tibor