Az alábbi írásban az idén júniusban elhunyt Bagaméri Béla meséli el, hogyan fedezte fel a Szelek-barlangját. Bagaméri Bélában a régi EKE értékrenddé kristályosodott erdélyi turista szellemiségének egyik követőjét és jelentős továbbítóját is tisztelhetjük. Rotaridesz István, az EKE (ENKE) egykori főtitkárának „tanítványa” később szorosan együttműködött Xántus Jánossal és Balogh Ernővel. A felfedezés története Bagaméri Béla, Dan Coman, Tóth Károly: A Szelek barlangja (1961) és Bagaméri Béla, Tóth Ilona: Lámpafényben a barlangvilág (1998) című – Bagaméri Béla jegyzetei, illetve a vele folytatott beszélgetések alapján íródott – kötetekben jelent meg, mindkettő bibliofil ritkaság. Előbbi a szerző fiatalos lendületét, de a kor szellemét is, míg utóbbi már a sok év tapasztalatai által mélyenszántó gondolatokká kristályosodott emlékeit tükrözi.
n A barlangok tündérvilága lassan és visszavonhatatlanul gondolataimba, zsigereimbe ivódott. Akkor sem feledkeztem meg az ott átélt élményekről, a sokszor félelmetesen szép látnivalókról, amikor más földi halandóhoz hasonlóan lótottam-futottam zajos, nyüzsgő városomban. A legszürkébb hétköznapokon is elfogott a vágy újabb barlangok után, hiányoztak sejtelmesen szép, álomszerű kincsei, melyek között magam is álmodozóvá váltam, hiányzott a kaland, az ismeretlenség keresése. Szívesen böngésztem régi turista lapokat, gyakran találtam bennük a barlangkutatásról szóló írást. Itt olvastam a Misid-völgyi Bíró Lajos barlangról is, s elhatároztam, hogy mielőbb felkeresem. Így határoztuk el 1957 tavaszán a kolozsvári Akarat sportegyesület két turistájával, hogy felkeressük a barlangot. Mégis három halász társaságában üldögéltem 1957. április 6-án reggel a Nagyvárad felé zakatoló vonaton, mivel két túratársam, Blazsek Ödön és Livius lekésték a vonatot, s csak másnap reggel készültek engem utolérni. De másnap már hiába kerestek, mert én akkor... Na de ne vágjak a dolgok elébe, ez már a Szelek-barlangjával való találkozásom története.
A halászok Barátkára igyekeztek, én valamivel később, Sonkolyoson szálltam le. [Az üzemi nyaraló zárva volt, ezért] egy közeli falusi házhoz igyekeztem. A kutyák előmbe jöttek, s majd lehúzták a nadrágomat, de végül a nagy ugatásra előkerülő házigazda kimentett a házőrzőivel való hadakozásból. Szállást adott, még vacsorára is meghívott Bodea Dumitru nyugdíjas bányász, újdonsült ismerősöm. Természetesen én is az asztalra tettem a hátizsákomban levő útravalót. Evés közben beszélgettünk, én főleg a keresett barlang felől érdeklődtem, ők Lesiana néven ismerték. Kérdezősködésemre, hogy nem hallott-e a közelben levő más barlangról is, elmondta, hogy a Frântura nevű sziklakatlan oldalában van egy lyuk, amelyből nagyon erős szél fúj, ezért a pásztorok el is nevezték Szelek odújának.
– ... „karsztos területen előforduló sziklahasadékoknál megfigyelhető erős léghuzam rendszerint egy nagy és összefüggő barlangrendszer külső jele” – jelent meg lelki szemeim előtt néhány nem régen olvasott sor a Moszkvai Geológiai Kutatóintézet egyik kiadványából. Olyan izgalommal fordultam házigazdám felé, hogy az egy kis gyanakodással nézett rám.
– Biztos ez, Bodea bátyám?
– Reggel, ha akarja – bizonykodott az öreg –, megmutathatom. Én ugyan fel nem mászok oda, de megtalálhatja egyedül is.
– Tudja, hogy ott egy nagy, esetleg több kilométeres barlang lehet? – ragadtam meg az öreg vállát.
– Kétkedve csóválta a fejét.
– Nehezen, mert oda ugyan még egy gyerek se fér be. Majd meglátja maga is.
– Én azért csak megpróbálom, mondogattam, míg a jóleső meleget árasztó tűzhely mellett üldögélve beszélgettünk vacsora után. Nyugtalanul aludtam egész éjjel, már a hajnali szürkületben felébredtem, hogy ne zavarjam a háziak nyugalmát, csendben feküdtem, és gondolataim messze jártak, bent a még ismeretlen barlang mélyén.
– Ugyan meddig, hány évig űz még a szenvedély a föld alá, ember nem járta üregekbe? – kérdeztem hangtalanul önmagamtól. A válasz nem okozott fejtörést, nagyon jól tudtam, hogy mindaddig, amíg az öregedés ebben meg nem gátol, s még azon túl is ott maradok gondolatban az útjainkat követő fiatalok között, meglehet, hogy az örök álomban is ott fogok bolyongani a barlangok csodálatos világában.
Végre reggel lett, 1957. április hetedike, s én felcsigázott érdeklődéssel indultam útnak a Szelek odúja felé, amelynek helyét az öreg Bodea a kastély udvaráról mutatta meg, pontosan megmagyarázva, hogy a villámsújtotta fa közelében keressem. (...) Minél magasabbra kapaszkodtam, annál jobban bontakozott ki előttem a táj szépsége. A sonkolyosi szoros „Szakadás”-nak nevezett, félkörben mészkősziklák által körülzárt katlanának szélén jártam. Többször megfordultam ezen a vidéken, és pontosan tudtam, hogy a katlan túlsó oldalán a Sebes-Körös zúg tova sziklás medrében. Kecskék és birkák taposta ösvényen, kökény- és vadrózsa bokrok sűrűjében ereszkedtem le egy sziklák közé zárt tisztásra, amelyen kis patak folydogált keresztül. Itt megpihentem. Láttam, hogy ezt a patakot a körülötte levő fák és a bokrok teljesen elrejtik a sziklakatlan széléről letekintő kíváncsi szemek elől. A meglehetősen bővizű patak folyását követve, feljebb négy helyről előtörő karsztforrásra bukkantam. Az öreg Bodea által megjelölt fa nem messze, ott volt már előttem. Ezek a karsztforrások tehát a „Szelek odúja” alatt bukkantak a napvilágra. Ez a megfigyelésem még jobban megerősítette feltevésemet, hogy itt egy barlangrendszert rejt a hegy gyomra. (...) Felkapaszkodtam a meredek oldalon a sziklák alá és hamarosan megtaláltam a Szelek odúját. Valóban olyan hideg szél süvített ki, hogy a közelében állva meg is fáztam. A hátizsákból előkerültek barlangász felszereléseim, minden meleg holmimat a barlangász ruha alá vettem, s rövidnyelű ásómmal, mely sohasem hiányzott a csomagomból, nekifogtam a rés kitisztításának. Jó kétórányi munkámba került, míg eltávolítottam a résbe hullott földet, kőtörmeléket. Igaz, időnként meg kellett szakítanom a munkát, annyira megfázott a kezem a hideg légáramlatban. Kitisztítva ugyan sokkal nagyobb volt a rés, mint azelőtt, de még így is igen szűknek bizonyult. A meggyújtott karbidlámpa lángját a szél azonnal elfújta, nem volt más választásom, mint sötétben megpróbálni a bemászást. Hátizsákomat egy közeli bokorba rejtettem és faágakkal körberaktam, aztán hason csúszva igyekeztem a sziklarepedésen becsúszni. Első próbálkozásom nem sikerült, mert a szűk csatorna jobbra hajlott, s közben szűkült. Másodszor előrenyújtott karokkal indultam, a karbidlámpát a kezemben tartottam. Mikor a szűkülethez értem, rövid pihenő után kezemmel egy repedésbe kapaszkodva, lábamat egy szikladudornak feszítve, lélegzetemet visszafojtva, behúzott hassal sikerült átpréselnem magam a szorítón. Ezt a részt el is neveztem lélekszorítónak. (...) Előttem erősen lejtő barlangi folyosó sötétlett. Amikor bevilágítottam, láttam, hogy ez a folyosó szakadékba torkoll. Az agyagos, igen csúszós sziklán nem mertem a szakadék széléig menni, mert nem tudtam, milyen mély lehet. Köveket dobáltam le, hogy az esetleges mélységet megtudjam. A kő esése arra mutatott, hogy 3-4 méternél nem lehet mélyebb, így aztán nekivágtam az útnak, hogy ebből a később „Szelek csarnokának” elnevezett fülkéből kürtőmászással leereszkedjem a szakadékba. Nem csalódtam, mintegy négyméteres mászás után földet értem, és itt már – kikerülve az erős léghuzatból – meggyújthattam karbidlámpámat, (...) s onnan menedékesen lejtő folyosóban mentem, de mindössze vagy tíz métert, mert az utat kőtörmelék zárta el. Szívem nagyot dobbant, vajon csak eddig lenne és nincs tovább? Keresgélve a folyosó baloldalában egy ablakot vettem észre, oda felkapaszkodtam, s szerencsémre volt folytatása. Négy-öt méternyit másztam négykézláb, aztán két méternyi mély üregbe ereszkedtem le. Innen a folyosó kiszélesedett, cseppkőfolyások jelentkeztek a falakon. Reszkető lélekkel, dobogó szívvel igyekeztem előre, s éles kanyarodó után egy terembe értem. Itt úgy éreztem, hogy elhagy minden erőm, csak álltam és hagytam, hogy az örömkönnyek végigcsorogjanak az arcomon. Cseppkövek sokasága vett körül, s a terem közepén ott folyt a patak.
– Felfedeztem a Szelek-barlangját! – tört ki belőlem az örömkiáltás.
Aztán még sokáig álltam levett sisakkal, csendben, némán, mint ahogyan templomban áll az ember a híveit megáldó pap előtt. Emlékezetes, nagy napja volt az életemnek. A termet 25–30 méternyire láttam be, a többi rész sötétségbe borult. A Tündérek termében állok, (...) a cseppkőképződmények rendkívüli gazdagsága és változatossága pedig minden általam eddig ismert barlangot felülmúlt. Valahol vízesésnek is kellett lennie, mert tompán dübörgő hangjának egyenletes zúgása betöltötte a termet. A hang után ítélve, a vízesés nem lehetett messze, bár a barlangok visszhangja igen csalóka az ilyenféle becsléseknél. (...) Bűvkörében tartott a látvány, részegítő volt a tudat, hogy mindez valóság, s nem tudtam rászánni magam, hogy megforduljak és kifelé induljak. (...) Egy pillanatra ugyan eszembe jutott, hogy egyedül merészkedtem be ide a föld alá és talán esztelenség továbbmenni, mégsem tudtam ellenállni az ismeretlen hívásának. Miután leellenőriztem a karbidlámpámat, s a vízhatlan dobozban lévő gyufát a felső zsebembe tettem a tartalék égők mellé, majd végiggondoltam, mi mindenre kell figyelemmel lennem, hogy a leselkedő veszélyeket elkerüljem, elindultam a patak mentén, a barlang belseje felé. (...)
Már jó félkilométernyit haladtam, de a föld alatti vízesésre még mindig nem sikerült rátalálnom. Ahogy beljebb hatoltam, a zúgás egyenletesen távolodott tőlem. Lehetséges – gondolkoztam el ezen –, hogy a patak az alsó járatban van, és a vízesés moraja onnan szűrődik ide. Mindenesetre tovább merészkedni már semmiképp se lett volna tanácsos. Eddigi kalandozásom is vakmerő vállalkozás volt, ami teljesen ellenkezik a barlangkutatás legelemibb szabályával is. Nagyobb kiterjedésű föld alatti barlangrendszerek feltárása még a legszívósabb egyéni kezdeményezések erőviszonyát is meghaladja. (...) Visszatérek – határoztam el magam –, és majd a Kolozsvári Barlangkutató Intézet és alpinista barátaim segítségével folytatjuk a „Szelek-barlangjá”-nak feltárási munkálatait.
Elhatározásomat tett követte. Beleírtam nevem kezdőbetűit a sziklapad finom homokjába (...) most már hiába csalogatott tovább a barlang, elindultam visszafelé. Pihenés közben egész testemet átjárta a csontvelőig ható nedves hideg, így gyorsított menetben lépkedtem, nemsokára ki is melegedtem. Öltözetem gőzölgött a nedvességtől, ködfoszlányokba burkolt kísértetnek tűntem, amikor kibújtam a lélekszorítón. Egy közelben levő pásztor keresztet vetett, mikor meglátott, hiába nyugtattam, amíg meg nem mosakodtam, s át nem öltöztem a hátizsákomból előkerült ruhámba, nem hitte el, hogy közönséges ember vagyok, s nem földalatti kísértet.
– Aztán, megtalálta? – szólalt meg végül. Sehogyse akarta elhinni, hogy nem kincseket keresni bújtam be a hegy mélyébe.
– Az öregek is mondják – erősködött –, hogy kincseket rejt itt a hegy mélye. – Laposakat pislogva, gyanakodva nézegetett utánam még akkor is, mikor már a lejtőn ereszkedtem lefelé.
...Ha jól meggondoljuk, igazat mondott, mert a Sonkolyosi-szoros hegyvonulata valóban kincset, a karsztvidék legszebb természeti kincsét, egy cseppekbe kövesedett tündérvilágot rejteget... s a következő hétvégen, április 13-án elindult az első szervezett expedíció a Szelek-barlangjának feltárására.
Bagaméri Béla nyomán
Tóthpál Tamás
