Sósziklák felett Kolozsvár területén

A mai Kolozsvár területe kelet-nyugat irányban hosszasan elnyúlik a Kis-Szamos völgye mentén, Szamosszentmiklós és Szászfenes között úgy, hogy maholnap mindkettőt, sőt az azon túli településeket is magába olvasztja. Ezen a területen belül igen változatos földtani képződményeket találunk. Egy azonban közös: minden itteni képződmény földtörténeti szempontból nagyon fiatal. Mai tudásunk szerint a Föld kora négy és fél milliárd év. Kolozsvár mai területének felszíni képződményei (a negyedidőszaki folyami üledékeket és a lejtőképződményeket leszámítva) mind 35 millió és 11 millió évvel ezelőtti időközben születtek. Nem kell nagy matematikusnak lenni, hogy megértsük, bizony ez a Föld tisztes korának még távolról sincs az egy százaléka. S mégis, ez alatt a kurta 24 millió év alatt ezen a területen többször váltakozott a tengerfenéki és a szárazföldi környezet. Uralkodott itt trópusi és mediterrán éghajlat, sőt az utóbbi közel kétmillió év alatt hosszú olyan időszakok is voltak, amikor erdő nélküli, fagyott földdel fedett tundravilág volt e tájon. Arról nem is beszélve, hogy a táj morfológiája még csak véletlenül sem hasonlított soha a maihoz. Nem volt Fellegvár, nem volt Árpád-csúcs, nem volt Szamos-völgy, hanem bizony, sokszor alig hullámos tengerfenék volt itt, a máig megőrződött legfiatalabb képződmények felett akár több ezer méterrel.
Utoljára vulkáni hamuszórások nyomai után kajtattunk a Kolozsvárt övező dombokon. Most földalatti sóhegyek nyomába indulunk.
Kolozsvár aljzatának földtani felépítésében van egy érdekes, a szakembernek nagyon feltűnő kettéoszlás. Amíg a fallal körülvett középkori városrésztől nyugatra enyhén északkelet felé megdőlt táblás rétegszerkezetet találunk, addig attól keletre redőkbe gyűrt szerkezetek uralkodnak. De nem csak ennyi a különbség. Nyugat felé vannak a régebbi (eocén–oligocén–kora-miocén) képződmények, a középső-miocén csak éppen megjelenik a dombtetőkön, azaz az erózió pusztítása következtében csak ott maradt meg (a korábbi számunkban tárgyalt Dési Tufa Formáció képviseletében), addig keleten ezek már fiatalabb rétegekkel vastagon befedve a mélyben húzódnak. A két elütő szerkezetű és korú egység közötti határ a Fellegvár keleti lába előtt, nagyjából a Főtért az állomással összekötő útvonal, és annak képzeletbeli meghosszabbításai mentén húzódik. Ez a vonal egyre inkább egy nagy léptékű, oldalelmozdulásos törésvonalnak bizonyul. Amíg a Fellegvár tetején a Dési Tufa Formációt csak alapozási munkálatokban, kis foltban azonosították, addig a Szamos-híd melletti fúrásokban csak az azt vastagon fedő rétegsorok tetejét harántolták.
Nos, az általunk most keresett só is fiatalabb, mint a Dési Tufa Formáció, és csak a város keleti felében, mélyen a felszín alatt húzódva azonosítható. Csak ott kerülnek felszínközelbe, ahol a gyűrődések felfelé ívelő részeit (szaknyelven: a redőboltozatot) tapasztaljuk. Ott is jobbára csak a felszínre törő vizek hozzák jelenlétük hírét. Hogyan? Hát e vizek sótartalmát a változó vastagságú és mélységű sótest szolgáltatja. 
Jól gondolja a kedves olvasó, ha az elmondottakat összeköti a Szamosfalvi sósfürdővel. Erről (vagy erről is) van szó. No meg a Györgyfalva–Pata-rét–Dezmér háromszögben megjelenő sósforrások, sókivirágzások területéről, melyekről a következő részben szólunk majd. Tehát irány ma a Szamosfalvi sósfürdő, mely a kolozsváriak reményei szerint hamarosan felújul.
Ez a kirándulás jó alkalom, hogy kicsit a tudomány történetébe is bevilágítsunk. Fogjuk még ezt tenni, hiszen okos emberek azt mondják, hogy egy tudomány történetének ismerete egyenlő a tudomány ismeretével. Van benne valami!
Szamosfalva határában időtlen idők óta ismertek voltak a sósforrások, de tudományosan csak a 19. században kezdtek velük foglalkozni. Előbb több sósforrás-leltárban jelentkeztek az itteni sóskutak, sósforrások. Ezen azért nincs mit csodálkozni, mivel régebben ezek királyi tulajdonban voltak. Ugyan a környék lakói részesülhettek bizonyos mennyiségű sósvízben (azzal főztek!), de a források és kutak felügyelet alatt álltak, s mindenki a kijáró adagját időnként megkaphatta. Az utolsó ilyen, már nyomtatásban közölt sóskút-összeírások tudományos célokat is követtek, ezek a 18. és 19. századból valók. Ugyanez az ásványvízfürdők (így a sósfürdők) fellendülésének időszaka is. Egyre-másra épültek ki Erdély-szerte is a fürdők, fürdőhelyek. Ez a hullám ezt a térséget is – bár szerényebben, de – érintette. Koch Antal kolozsvári egyetemi földtantanár volt, aki a mai szamosfalvi fürdőtől északkeleti irányban, a Szamos közelében (1884-ben) említett egy kezdetleges, kevesek által látogatott sósfürdőt, melynek környékén a sós mocsarak szabad víztükrű területeiről kollégája és barátja, Entz Géza biológus nagyon érdekes mikroszkópos állatvilágot gyűjtött be. Néhány évvel később (1887-ben), az erdélyi ásványvízfürdők kiváló ismerője, Hankó Vilmos tudósította a tudományos világot a Csont-hegy lábánál (a szamosfalvi állomástól délre) lévő, már tükörfürdővé alakított medencéjű, bővizű sósforrásokkal táplált, korszerűbb sósfürdőről. A források vizeinek elemzését is közölte. Mindkét fürdő feledésbe merült. Az elsőnek helye is csak hozzávetőlegesen pontosítható, de a másodiké is nehezen azonosítható. A területet ma másra használják.
A huszadik század első évtizedeiben egy fiatal, ambiciózus orvos, Dominic Stanca, felismerve a sósvíz gyógyhatását, rendszeresen kutatta a Kolozsvártól keletre eső terület sósforrásait, hogy azokat terápiás célokra hasznosítsa. Úgy akadt a Gorgan-domb lábainál egy sor nagyhozamú, erősen sós vizű forrásra. Itt fekszik a mai Szamosfalvi sósfürdő, melynek kiépítése az említett Dominic Stancának köszönhető. A Gorgan-domb nem egyéb, mint a Kis-Szamos egy terasz-szigete a mocsaras ártéri síkon. A források sorban, ennek a terasznak a peremén törnek a felszínre. Stanca doktor az 1920-as években, anyagi erőforrásait is bevetve, szakemberekkel vizsgáltatta meg ezeket a forrásokat (az általa felfedezett 25 forrásból akkor 10-et elemeztetett). Vizsgáltatta vegyileg, földtanilag, és az akkor újdonságnak számító radioaktivitás-méréseket is elvégeztette. A vegyelemzéseket Gheorghe Pamfil gyógyszerészre, a radon-emanációs méréseket Augustin Maior, majd Gheorghe Athanasiu professzorokra bízta. A földtani vizsgálatokat Victor Stanciu fiatal egyetemi oktatóval, majd Szádeczky-Kardoss Gyula professzorral, Koch Antal utódjával végeztette. Akkor ő már a vegy- és sugárzáselemzési adatok birtokában mondhatott véleményt.
Miről is árulkodtak az elemzési adatok? A források oldott ásványi só-tartalma igen széles töménységi skálán váltakozott az 1,5 g/l-től az 59,9 g/l-ig. Ez a töménység-változatosság nem volt összefüggésbe hozható a források napi hozamával, mely 1200 litertől 51 203 literig terjedt. Ami az oldott sók vegyi összetételét illeti, amellett, hogy döntően konyhasót, azaz nátriumkloridot tartalmaztak, figyelemre méltó volt a források vizében a viszonylag magas kálium-, lítium- és stronciumtartalom. Ami viszont bombaként hatott, az néhány forrás igen magas radioaktivitása volt, ami Romániában akkor a harmadik helyre emelte e forrásokat. Bizony, ez a rangsorolás máig nem változott!
De mit mondott a források földtanáról Szádeczky professzor? Ő egy mintaszerű, alapos tanulmányt tett az asztalra, amit Dominic Stanca sokat idézett, de önálló dolgozatként az Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóiratában is megjelent. Szádeczky Gyula azonnal felfogta, hogy az Erdélyi-medence sóképződményének egy redőboltozata felett van a sósforrások kibukkanása, mi több, ezt a szerkezeti elemet azonosította is az általa korábban elnevezett Kiskeselya-redőboltozattal. (Kiskeselya egy domb neve, a fürdőhelytől ÉK-re, a Kis-Szamos jobbpartja felett, ahol ő a redőboltozatot felismerte.) A vizek radioaktivitását a teraszüledékekben gyakori gránitkavicsokra–hömpölyökre (melyeket a víz a Gyalui-havasokból szállított ide) vezette vissza. Sajnos, ez következtetéseinek legtámadhatóbb része, bár több mint fél évszázadon át az ő nézetét fogadták el a kutatók. Miért vonható ez kétségbe? Az igaz, hogy a Gyalui-havasok gránitjai viszonylag magas radioaktivitással rendelkeznek, de e kőzet kavicsai mindenütt egyforma lepelt képeznek a Kis-Szamos völgyében, ott is, ahol a régi vízmű – ma a Víz Múzeum – van, ebből a kavicstakaróból nyerte Kolozsvár az ivóvizét, melyet nem sokkal azelőtt pont az említett Gheorghe Athanasiu elemzett, és nagyon egy szinten, sokkal alacsonyabb értékeket tudott csak mérni ott. Bizony, e vizek radioaktivitásának eredetére mind a mai napig csak erősen bizonytalan feltevésekkel tudott szolgálni a tudós világ.
Persze, azóta a fürdő kiépült, virágkorát talán a múlt század harmincas–negyvenes éveiben élte. Aztán volt államosítás, felelőtlen lehurbolás és reprivatizáció. De nem a mi feladatunk ezzel foglalkozni. Mi a fürdő földtani adottságaira vagyunk kíváncsiak. Volt ebben a vonatkozásban időközben előrelépés? Hát bizony volt. Az utóbb mélyített kis talpmélységű fúrások is elegendőek voltak ahhoz, hogy igazolják a sótest jelenlétét közvetlenül a Kis-Szamos ártéri üledékei alatt, sóbreccsa formájában. Erről többet a következő lapszámunkban szólok. Elfogadható magyarázat is akadt arra, mi táplálja ezeket a felszálló bővizű forrásokat. Marosi Pál egyetemi tanár az 1960-as évek második felében fogalmazta meg, hogy a környező dombok olyan üledékrétegekből állnak, melyek egy része vízáteresztő, más része vízelzáró. Ha két vízzáró réteg közötti vízáteresztő réteg a magasabb felszínű területen csapadékvízzel folyamatosan feltöltődik, a rétegek gyűrt rendszerében, két vízzáró réteg között a víz, hosszú szivárgás során, a sótest közelébe juthat, ahol alacsonyabb helyzetben, a közlekedő edények mintájára, a felszín felé törekedve, a sót átmosva, viszonylag nagy nyomással kerül felszínközelbe. De nem artézi kút gyanánt tör ki, mert a Szamos-ártér kavicstakarójában is közlekednek vizek, ezek a felszálló vizek erejét tompítják, keverednek a sós vízzel, így alakulhat ki az a töménység-változatosság, amely a Szamosfalvi sósfürdő forrásait jellemzi. Marad a kérdés: honnan a magas radioaktivitás?
Minket ez a kérdés egyelőre meghalad, de arra válaszolnunk kell, honnan a só? Hogyan és mikor képződött? A jövő hónapban folytatjuk a kirándulásunkat Györgyfalva felé, és közben megpróbálunk ezekre a kérdésekre is válaszolni.

Wanek Ferenc