CÍMLAP
Kolozsváriak Európa legnehezebb hosszú távú turistaútvonalán
Nem kis fába vágta a fejszéjét 2022-ben Füzes Attila és Pătcaș Csaba: úgy döntöttek, végigjárják az Európa legnehezebb hosszútávú útvonalaként számontartott GR20-as túraútvonalat, ráadásul a szokványossal ellenkező irányban, a könnyebbtől a nehéz terep felé haladva. Komoly fizikai és szellemi kihívást jelentett elég nehéz hátizsákokkal két hét alatt majdnem 180 km-t gyalogolni meredek sziklafalakon, közel 12 ezer méter teljes szintemelkedéssel. Novemberben hangulatos előadáson számoltak be népes kolozsvári közönségnek a túrát megelőző felkészülésről, az úton szerzett tapasztalataikról és élményeikről, a legnagyobb kihívásokról és mélypontokról.
KISMIHÁLY BOGLÁRKA
Az előadás elején szereztünk némi információt a szigetről és GR20-as útvonalról. A délkeletről északnyugat felé javasolt útvonalat tavasszal vagy ősszel érdemesebb lejárni, nyáron a hőség mellett az ivóvíz hiánya is fokozza a túra nehézségét. A festett jelzések mellett irányjelző táblácskákkal is alaposan kijelzett útvonalon nehéz eltévedni. A tervezést és eligazodást szabadon letölthető és kinyomtatható részletes leírás és térkép segíti. A hivatalosan piros-fehér csíkkal jelzett útvonalon léteznek alternatív szakaszok, ezek nagyrészt rövidebbek, de nehezebbek és veszélyesebbek, gyakran a sziklák tetején vezetnek végig. Minden hivatalos megállópontnál szálláshely és étkezési lehetőség adott, egy nagyobb csomópontnál üzlet is működik, az élelmet helikopterrel viszik fel oda, ahova nem lehet autóval vagy szamárháton feljutni. A túrázók nagy része kisebb csomaggal vág neki az útvonalnak jellemzően északnyugatról délkelet felé, és reggelenként 6 óra körül útnak indulnak, mert délután gyakoriak a viharok.
Aktív felkészülés és szövevényes út a startvonalig
Három fontos részből állt a felkészülés Csaba szerint: fizikai felkészülés, megfelelő felszerelés beszerzése, logisztika megtervezése. Megtudtuk, hogy mindketten más-más módon készültek a nagy kihívásra. Csaba rendszeresen edzőterembe járt, 8 kilót leadott, hogy minél jobb formában legyen (közben egy kisebb sérülést is összeszedett, így az edzés mellett gyógytornára is kellett járnia), magashegyi túrákra vállalkozott. Attila csak néhányszor túrázgatott előtte az EKE Vándortáborban és a Retyezátban, felkészülésképpen otthon hablapon (izolír) aludt a földön, hogy eddze magát a sátorozáshoz.
Több szempontból is rendhagyó módon szerették volna teljesíteni az útvonalat: a Korzika hegyeire vállalkozók többsége északnyugatról délkelet felé halad, már az elején letudva a túra legnehezebb részét, a fiúk viszont fordítva indultak reménykedve, hogy a végére belejönnek és könnyebben teljesítik a nehezebbjét. Fedett szállás helyett a sátorozást választották, és az ételt is magukkal cipelték, így mindketten nagyjából 17 kg-os hátizsákkal indultak útnak. Emiatt többen is aggodalommal vegyes csodálkozással kérdezték: biztosan így akarják-e végigjárni a kemény útvonalat. Attila még a laptopját is magával vitte, nehogy a hegy tetején jöjjön be egy halaszthatatlan munka, amit csak ő tud megoldani. Csabánál csak a filmezéshez szükséges kütyük egy kilót nyomtak, 4 l vizet is vitt magával, az ételcipelés megtérült: kb. 500 eurót spórolt ennek köszönhetően. Vadkempingezni tilos és busásan büntetik, így inkább nem kockáztattak, mindenhol fizettek 7 eurót a sátorhelyért. Aki nem akart cipelni, de a tömegszállás sem vonzotta, 15 euróért bérelhetett sátrat.
Igazán kalandosra sikeredett az utazás a sziget délkeleti részére: Piombinóig saját autójukkal utaztak, majd komppal átkeltek Korzikára, és levezettek Calvi-ig. Ott a tengerparton hagyták autójukat reménykedve, hogy senki nem lopja el és el sem szállítják, mire visszaérnek, majd tömegközlekedéssel körülményesen elérkeztek Concához. Amikor úgy tűnt, semmivel nem tudnak feljutni útjuk kiindulópontjához, egy kocsmás néni szerzett nekik fuvart.
Már a túra elején vicces helyzetbe kerültek: percekig kellett sorukra várniuk annál a táblánál, ahol az ellenkező irányból, kéthetes nehéz útról érkezők pózoltak megkönnyebbülten, ők pedig pihenten, a nagy kihívásra indulva készítették el kétszemélyes csoportképüket. Kezdetben szinte 30 fokos hőségben, párás levegőben kaptattak felfelé, ám a nedves tengeri levegőt hamar felváltotta a kellemes hegyi. Első szálláshelyük a többség számára az utolsót jelentette, így nem meglepően nagy buliba csöppentek, ráadásul a titán sátorszeget szinte képtelenség volt belenyomni az acélkemény sziklás talajba, így minden kreativitásukra szükség volt, hogy sátrukat kifeszítsék.
Viharos szél, korzikai Retyezát, éjjel a heliporton
Hamar szembesülniük kellett azzal, hogy a könnyebbnek titulált déli rész is bőven tartogat kihívásokat: a meredek és sziklás terep miatt nemegyszer másfél-két óra alatt tették meg a nap utolsó másfél kilométeres szakaszát, előfordult, hogy 70 km/h erősségű széllel kellett küzdeniük, máskor meredek, keskeny sátorhely tette kellemetlenebbé pihenésüket. Előfordult, hogy 7,5 óra alatt csak 11 km-t tudtak megtenni a talán még a Királykőnél vagy Retyezátnál is meredekebb és bokatörősebb terepen. A kempingeknél Nyugat-Európához képest elég spártai körülmények uralkodtak, száz emberre egyetlen guggolós illemhelyiséggel, a napelemmel melegített víz pedig sokszor elfogyott, mire letudták a napi kilométereket.
Első napjuk végén az utolsó szakasz volt a legnehezebb, ez a motívum szinte minden nap visszatérőnek bizonyult. Második napra Attila belázasodott, így beadta a derekát, és este fedett szállást választott, beteg testének jólesett az éttermi vacsora, másnapra lényegesen jobban érezte magát. Harmadik nap már nagyon meredek és keskeny helyen kellett sátrat verniük, Attila például a heliporton aludt. Ötödik nap kezdődött az igazi technikai rész, a hatodik napra pedig a szervezetük már kezdett hozzászokni az extrém körülményekhez. Mivel nagy vihart jósoltak, a nyolcadik napon kis pihenőt tartottak, zuhanyoztak is meleg vízzel. A kilencedik napon 60-70 km/h erősségű szelet fogtak ki, amit még a hátizsákostól 100 kg-os összsúlyukkal is nehéz volt leküzdeni, viszont estére elérkeztek az útvonal feléhez, Vizzavonába, ahol feltölthették ételkészletüket. Tizedik nap nehéz tereppel bemutatkozott az északi rész: az ugyan csak 11 kilométernyi kőfolyásos részeket sokkal nehezebben sikerült teljesíteni az előzőeknél. A 11. napon a rövidebb, alternatív útvonalat választották, amely veszélyes, akciódús, izgalmas és technikás részekkel tette próbára ügyességüket, gyakran a sziklaperemen kellett haladniuk. Aznap volt egy kis eső és köd is, ugyanakkor érintették a hivatalosan legmagasabban fekvő forrást. A 12. napon érkeztek a túraútvonal legszebb és addigi legnehezebb részéhez, amely gleccsertavakkal nyűgözte le őket, a 13. nap jóval könnyedebb, kellemesebb terepet tartogatott mezőkkel, lovakkal és lapos részekkel. A különleges képződményeinek köszönhetően az útvonal egyik leghíresebb részeként számontartott Nino-tó mellett is elhaladtak.
Utolsó nagy hajrá heppienddel
A 14. nap ismét nehéz tereppel tette próbára tűrőképességüket, így korábban indultak, ám este a legrosszabb sátorhely fogadta őket. Attila úgy döntött, bent alszik, ám hárman akkora horkolókoncertet tartottak, hogy alig bírt 2 órát aludni, így fáradtan vágott neki a túra leghosszabb, 15. napjának. Aznap útbaejtették a sziget legmagasabb csúcsát, ahova végül csak Csaba mászott fel, Attila nem tartott vele. A 2706 m-es Monte Cintón Csaba több turistával is találkozott, akik kifejezetten ezt a csúcsot tervezték megmászni – odafentről már a tengert is látni. Az utolsó három napra vihart jósoltak, ezért úgy döntöttek, hogy a legnehezebbnek számító északi szakaszt kihagyják és Ascónál kiszállnak, de még így is rendesen megdolgoztatta őket a 15. napjuk: 11,5 óra, 13 km, 1300 m teljes szintemelkedés és 1550 m teljes szintereszkedés – ezzel zárták GR20-as pályafutásukat.
Az előadás végén a kíváncsi közönség megkérdezte, hogy mit ettek a túra alatt. Csaba reggelire két tortillát fogyasztott mogyoróvajkrémmel és Nutellával, vacsorára puffasztott rizset, sajtot és kolbászt. Attila inkább a reggelire fektette a hangsúlyt, ritkán vacsorázott, és gyakran készített zacskós levest. A legtöbb forrást kiszáradva találták, így Csaba a speciális szűrőjén áteresztett mosogatóvizet fogyasztotta, Attila tiszta patakokból ivott. Sok helyen láttak baszk zászlót, Attila érdeklődésére a helyiek elmondták: a baszkok jó barátaik, és Korzikán is létezik egyfajta autonómiamozgalom. Útjukon kolozsvári román sráccal is találkoztak, az éttermeknél, szállásoknál a személyzet tagjai között is akadtak románok.
Lefelé sokkal nehezebbnek bizonyult a csúszós terep, túrabotok nélkül szinte elképzelhetetlen lett volna teljesíteni. Attila legnagyobb örömére nem lopták el az autójukat, első próbálkozásra beindult, így életre szóló kalandjuk szerencsésen zárult, a visszaúton még egy emlékezetes csavarral: éjszakai komppal utazva nem volt más választásuk, mint a tizenötödik éjszakán is a földön aludni.
