A Dobrinon

Az úsztatóktól visszatértünk Rekettóra, honnan másnap reggel lóra ültünk, hogy megtekintsük a gróf Andrássy fészkét a hesdáti havasokban. Két és félórai lovaglás után – mindenütt csinált hegyi ösvényen fölértünk a Dobrintetőre. Időnk szép, kedvünk jó, lovaink megbízhatók, étvágyunk erős, borunk pompás és festői kilátásunk a belényesi, bihari, abrudbányai havasokra, a Szilágyi Meszesre és a Mezőséget ellepő halmokra. Lábaink alatt pár száz lépésnyire erdei tanya, egy L alakú sveici emeletes épület, egy istálló, egy lakás vendégszobákkal, egy cselédlak konyhával és egy erdészlak. Mindez szétszórva egy forrás mentén, tarkázva fenyőcsoportokkal, utakkal és száradásra kiterített fehérneművel.
Ez az Andrássy Gyula gróf hesdáti fészke. Itt lakik néhány év óta minden nyáron. Vendégeket fogad, vadász, lovagol, sétál, olvas francia regényt és angol szemlét, tanulmányozza a Biszmark életét, épít uszodát és halastavat az említett forrás mentén, s bizonyára naponként rájön arra a gondolatra, hogy vajmi nehéz országokat kormányozni, mikor e kis forrás kis patakját sem tudá a tónál úgy elzárni, hogy a zsilip teljesen fölfogja a vizet. (...)
Miért tagadnám, kíváncsi voltam e telepre. Azt hittem, kulcsot kapok ahoz a rejtélyhez, hogy valjon a kifáradt bölcs jött-e ide pihenni, vagy a megunt diplomata keresett visszavonulást? – Vizsgálódtam.
A főlépcsőnél egy komornyik jelent meg fekete frakkban, fehér nyakkendővel. A közlekedést a legközelebbi faluval, honnan baromfit, veteményt, zsírt, tejet, vajat és egyéb aedibillét szállítanak, négy szamár tartja fönn, mindig állandó útban lévén. A posta mindig nagy, temérdek, újság Európa minden tájékáról. A vendégek szívesen láttatnak, a dróttal bekerített szarvaskertre nagy gond fordíttatik. (...)
Vegyük mindéhez az építési hely kiválasztását. A Dobrina orma amphitheátrális kanyarodást tesz; pár száz lépésnyire az oromtól, a kanyarulat központjában emelkednek a telep épületei. Az épületek fölött egyik irányban sincsen fa, még bokor sincs; a kilátás tehát ezen irányban egészen szabad föl a fellegekig, s azon túl a csillagokig. A telepen alól erdőségek, de annyira alant, hogy a legmagasabb fenyő keresztje sem ér túl az emelet erkélyén; az ember a fenyők fölött lát el a messzeségbe, mint az árbocról a hajós a hullámok fölött. Nem tehetek róla, de nekem az egész telep egy óriás pók fészkét juttatta eszembe, mely sarokba húzódott és prédára les.
Mindez nem egy kifáradt bölcs tanyája, hanem a meghúzódott viadoré, a ki talán elsikamlott a parketten, s petyhüdtnek indult izmait az égő napsugárban és a zúgó viharokban új küzdelemre edzi. A lemondó magábaszállásnak nyoma sincs itt. A ki itt lakik, az élni, tenni, parancsolni akar. Láttatni szeret még búvóhelyén is, és látni akar keresztül a hegyeken le a rónákra és be a városokra. Hatvanezer holdnyi területen válogathatta ki nyári lakásul a temperamentumának leginkább megfelelő helyet. Vakmerő sziklafalak mögé húzódhatott volna, feledni embert és társalogni a villámokkal; elrejtőzhetett volna rengeteg sötét árnyába; édes nyugalomban cserélve föl a világ zaját a vízesések zuhatagának örök morajával. Nem tette. Ő nem elvonult, csak megvonult. A hegy ormán közlekedő útja van a hegylánc szétszórt falvainak Kolozsvár felé. Mindig látja ablakából a deszkás szekereket, a nyáját hajtó pásztorokat, a túrót, cseresznyét, málnát, szedret, szenet szállító oláhokat – látható, hogy csak nyaralni jött ide és nem elmélkedni. E környezetben nem észlelhető sem a lélek mélysége, hogy megdöbbenjünk, sem a szív kimerültsége, hogy rokonszenvet keltsen. Egy francia úr lakása ez a XVIII. századból vadászlakkal, parkkal, tavakkal, sziklákkal, patakkal, szarvassal, őzzel, paripákkal, konyhával, legelővel, pisztránggal, utakkal, kőbányákkal, úsztatókkal, nyájakkal és kutyákkal – egy francia úré a ki csak ura meghívására vár, hogy helyét ismét elfoglalja a Tuilleriák valamelyik szárnyában.
Vadászati joga a bérlettel együtt tizennégy négyszög mértföldre terjed; e területen az ő engedélye nélkül egy puska el nem sülhet, egy kutya nem csaholhat, egy őrtűz meg nem gyúlhat. Ő a hesdati, magurai, mariseli, dobrini és vurvului erdők ura és kormányzója.
– Három farkas a napokban egy éjszaka huszonnyolc juhot ölt meg amaz esztenán – mondja nekem egy kíséretünkhöz tartozó erdővéd.
– Hát a juhászkutyák? – kérdem bámulva.
– Juhászkutyát nem szabad nekik tartani, nehogy a gróf vadait, császármadarait, vizsláit és kopóit elzavarják.
– De hiszen ez nem a gróf területe, ez az államé.
– Mindegy; ő tartja haszonbérben a vadászatot s a kerülőknek és vadászoknak parancsuk van, minden juhászkutyát lelőni.
– És a kár; kié a kár? – kérdem álmélkodva.
– A kár, az a juhos gazdáké vagy a juhászoké a szerint, a mint egymásközt megalkudtak.
Huszannyolc juh egy éjszakán. Gróf Andrássynak ez semmi. Annak a szegény pásztornak minden. Ezt az állapotot a vadászati törvény biztosítja a sportembereknek.
A nemes gróf bizonyára gondosan ügyelt arra, hogy pisztrángos tavába csukát ne tegyenek. Az emberi ész így kísérti meg az egyensúlyozást az erő és a gyengeség, a jog és kötelesség, a támadás és önvédelem között. Arra is nagy gondja van, hogy rókák, farkasok és medvék kipusztítassanak vadászterületéről, mert a róka megeszi a vadpávatojást, a farkas fölfalja az őzet, a medve szétmarcangolja a szarvast.
A magyar parlamentnek, midőn a vadászati törvényt meghozta, nem jutott eszébe, hogy az emberek között is vannak csukák, rókák, farkasok és medvék.

Bartha Miklós