A földtörténeti korok utolsó időhatárán, a pleisztocén végén, illetve a holocén elején, úgy 10–11 ezer évvel ezelőtt keletkezett látványos képződmények megismerésére hívom ezúttal kirándulni olvasóimat.
A Föld „életéhez” tartozik, hogy óceánok születnek, meghalnak. Hegyek születnek, elkopnak. Minden változó. Csak nekünk, a Földhöz, a Világmindenséghez viszonyítottan roppant rövid életű, de környezetünket értelemmel felfogó lényeknek tűnik úgy, hogy ugyan az élővilág változása nyilvánvaló (már csak az évszakok váltakozása miatt is), de környezetünk földrajzi képe örök. Nehéz elhinni, hogy az a széles Szamos-völgy (minden mellékágával), amelybe városunk települt, földtani értelemben igen közeli múltban mélyült csak egy olyan korábbi tengeri üledékösszletbe, amely maga sem túl régi. Nehéz felfogni, hogy a mai domborzatnak semmi köze az egykori tengerfenék felszínalakzatához.
Geológiai palacsintasütés
Képzeljük el, hogy valaki palacsintákat süt, különböző színűeket, különböző vastagságúakat, azokat szépen, tortaszerűen összerakja, majd jön valaki, az egészet összegyűri (akár a tepsivel együtt), még idegen testeket is szúr bele (nevezzük ezeket magmás testeknek), végül a tetejét addig faragja (a „forgácsot” felzabálva), míg a felszíne majdnem egyenes lesz. És csak most jön a java. Egy újabb személy másik palacsinta-sorozattal fedi be az egészet, majd oldalról úgy megüti, hogy az eltorzul. Ekkor az egyenlőtlenné vált felszínt késsel faragni kezdi, hogy lehetőleg kiegyenesítse a tetejét. Már-már elégedett művével, ekkor jön egy gyermek, és éles késsel, völgyszerű mélyedésekkel össze-vissza barázdálja a késznek hitt süteményt. Munkássága nyomán vékony morzsadara marad a felszínre szórva. Nos, ilyesmi szerkezethez hasonlít Kolozsvár vidékének mai földtani felépítése. Amiről sorozatunkban eddig szó volt, az pedig csak a második palacsintasütés termékeivel való, palacsintáról–palacsintára haladó ismerkedés volt. No meg a morzsákról (folyami üledékek) is szó volt. A közeljövőben távolabbra is el fogunk tekeregni, hogy az első palacsintasütő művével is megismerkedjünk ott, ahol az a jelenlegi felszín felületén megtalálható. Mai sétáinkkal viszont még egy pillanatra visszatérünk a gyermek (a folyóvízi erózió) faragta felszínre, és megnézzük, hogy ott, ahol a kés meredekebben vágta a tortakreációt, mi történt utóbb a sütemény felszínével.
Tortakrémek és „szakadások”
Ha hígabb a krém, sokszor bosszankodunk, mert ha megvágjuk a tortát, folyik el. Bizony, a második palacsintaadag elég hígra sikerült, vagy inkább nem volt ideje megszikkadni, s mikor a gyermek belevágott, a vágás oldalai folyóssá váltak. Ehhez még az is közrejátszhatott, hogy a kályha melege a felszínre sugározva, azt tovább lágyította.
Minden hasonlatban az a jó, hogy segíti a képalkotást. De minden hasonlat sántít. Kezdjük hát földtani fogalomtárral elemezni a völgyoldalak (a lejtők) felszínalakulását azt követően, hogy a Szamos vízgyűjtője a negyedidőszakban felszabdalta a korábbi, pliocénkori felszínt.
Bizony, a felszínre került rétegösszletek egyik-másik tagja (agyagok, homokok) lágyabb, folyósabb, ezért a rajtuk mélyült oldalak könnyen megindulnak a lejtőn, magukkal mozdítva a felettük levő, szilárdabb kőzeteket is. Ez a mozgás történhet lassan is, de legtöbbször gyors, pillanatnyi elmozdulások ezek, amiket időlegesen fennálló klimatikus tényezők is beindíthatnak. Ezek a suvadások, csuszamlások, földomlások. Helyüket a vidék népi nyelve szakadásoknak nevezi. Ilyen lejtőmozgások ma is vannak: nagy esőzések, hóolvadások alkalmával, vagy azt követően, hiszen a víz az agyagokat roppant csuszamlásossá tudja tenni.
Nemcsak a mai, vagy ahhoz hasonló éghajlat esősebb vagy tavaszi hóolvadásos időszakai serkenthetik az említett lejtőmozgásokat, s vele a lejtőképződmények alakulását, de a – korábban már emlegetett – negyedidőszaki eljegesedések feltételei is (fokozottan) alkalmasak arra, hogy a lejtőfolyamatokat beindítsák, felgyorsítsák, így az akkori folyamatok méreteikben is jelentősebbek voltak.
Tízezer évvel ezelőtt
Próbáljuk az akkori feltételeket elképzelni: Észak-Amerika és Európa északi része, a mai Berlintől és Varsótól délebbre húzódó határig vastag (több száz méteres, vagy annál is vastagabb) jégpáncél alá burkolózott. A Kárpát-medencében erdő nélküli, tundrás terület volt. Az északi erdőhatár a mai Románia és Magyarország területétől délebbre húzódott. A magasabb dombvidéken (így a mai Kolozsvár területén is) vastagon, akár a száz métert is meghaladó mélységig állandóan fagyott föld (permafroszt) borította a felszínt. Magasabb hegyvidékeinken (úgy 1700 m-es mai tengerszint fölötti magasságig) jégárak garázdálkodtak, mai nyomaik gleccservölgyek formájában jól felismerhetőek.
Megtalálhatóak az állandóan fagyott föld felszíni nyomai is, csak ezek kevésbé népszerűek a turisták előtt, pedig közvetlen környezetünkben is ott vannak. Nézzünk csak körül! A folyóvízi erózióra, ott találunk kézenfekvő példát, ahol az aktív, V-alakú völgyfejlődés jellemző. De ott, ahol az eljegesedést követően a folyóvízi erózió nem volt jelentős, nem ilyen, hanem szélesen nyitott, U-alakú völgyeket találunk, ezek jellemzik az Erdélyi Mezőséget. Idézzük csak fel magunkban azt a tájat, amit Torda felé haladva, az országúttól balra (kelet felé) láthatunk széles panorámában, Tordatúrt elhagyva, vagy vonaton utazva, az alagutak környékén. Ezeket a völgyeket a mélyen fagyott föld töltötte ki (melybe rengeteg víz belefagyott, hiszen időről-időre halmozódott annak mennyisége). Ennek a jeges földnek a lassú kúszása alakította az U-alakú völgyeket. A Mezőség nagyobb, lusta vízfolyásai esetében ez az anyagmozgás több helyt elzárta a széles folyóvizek útját is, s az eljegesedést követően, a szabadon folyó vizek felélénkülésével az elzárt részek felett tófüzérek jöttek létre.
Volt azonban az állandóan fagyott föld létének egy sokkal látványosabb, az embernek a felszínalakulásba való erélyes beleszólása után sem tompuló felszíni képződménymaradványa, gyakorisága miatt a nép is felfigyelt rá, s a románság (alakja után) találóan „koporsóknak” (copârşaie) nevezte őket (másik kifejezése a „glimee”). Ezek akkor alakultak ki, amikor az eljegesedés végén az állandóan fagyott föld kezdett kiolvadni. A nagy mélységig kiolvadt víz nyilván előbb a felszínen olvadozott. A mélyben, jelentős tömbökben még összetartó erőt képviselt, de az olvadékvíz a felszínről (a homokos, vízáteresztő rétegek közvetítése révén) folyamatosan beszivárgott a jégmagok alá, serkentve ott is a jég olvadását. Ahol ezek a vizek agyagos, vízátnemeresztő szintekbe ütköztek, felhalmozódva, az agyagos részeket csuszamlóssá tették. A meredek lejtőkön a jégmagok egyensúlyi helyzete megbomlott, s a jég által még összetartott, hatalmas tömbökben meglódultak lefelé. Az oldal lankásodó részén vagy az aljban megállt tömbök – valóban koporsóalakú halmokban – akkor tudtak megőrződni, ha tetejüket egy ellenállóbb kőzetréteg (homokkő, vagy vulkáni tufa) megvédte. Más esetekben ezeket a későbbi erózió lekerekítette, szétlapította, egyszerű halmokká alakította. Az Erdélyi-medence területén nagyon gyakoriak a több tíz méter nagyságrendű hasonló halmok, de nem ritkaság a szélességében kilométeres nagyságrendű megcsúszott földtömeg sem. Bizony, még Kolozsvár határában is vannak nagy számban hasonló képződmények.
A megcsúszott halmok mögött mélyedés képződött, melyet egy ideig, de akár máig, állóvizek töltöttek ki. Ezek üledékei voltak a koronatanúk a koporsótípusú csuszamlások korát illetően, hiszen ezekbe a mocsári–tavi környezetbe lerakódott üledékekbe szorult virágpor segítségével a kolozsvári szakember, Băluţă Deaconeasa bizonyította be, hogy e nagyméretű csuszamlások Erdély-szerte az utolsó eljegesedés végén, a holocén időszak kezdetén, vagyis 10,5–11 ezer évvel ezelőtt keletkeztek, akkor, mikor az állandóan fagyott föld felengedett.
Hepe, hupa, hepetó
A 20. század elején, amikor még a későbbi gyümölcsösökkel nem egyengették ki a Feleki-oldal lejtőjét, a pleisztocénvégi csuszamlásoknak igen jól látható nyomai voltak itt is. Így Cholnoky Jenő, az idén éppen 140 éve alapított Ferenc József Tudományegyetem akkori földrajzprofesszora, a földfelszín-alaktan magyar úttörője ide vitte tanítványait terepgyakorlatra. A nyugat-magyarországi származású, Kínát is megjárt tudós nem ismerhette az erdélyi nyelvjárás fordulatait (a „hepe-hupás vén Szilágyság” kifejezést sem), így nagyon megtetszett neki a diákjai által a helyszínen használt „hepe-hupa” kifejezés. Ezt az ő találékonyságuknak tulajdonította, és bevette az éppen alakuló magyar földfelszín-alaktani szaknyelvbe e szópár két elemét: azóta a megcsúszott rögöt hupának, a mögötte kialakult mélyedést hepének, a mélyedés vízszemét hepetónak nevezi a magyar tudomány.
Induljunk el a Szénafüvek felé. Most tavasszal úgyis vonzóvá teszi kiruccanásunkat az ottani védett növényvilág varázsa. Bizony, ott iskolapéldáit láthatjuk a koporsóknak. Ezek megőrződését az segítette, hogy – amint a csuszamlásfalat képező gerinc oldalában, vagy az épebb, nagyobb „koporsók” tetején világosan felismerhetjük – adva volt egy tufaréteg a szarmata-kori homok–agyag váltakozású összletben. A terület nyugati-délnyugati hupái azonban már szétestek, mert azok abból a részből szakadtak ki, amelynek tetejéről a korábbi erózió már lekoptatta a védő tufaréteget. A hely élővilága változatosságának pedig az egyik meghatározója éppen a hepetavak jelenléte.
Visszajövet vagy menet, ne mulasszuk el meglátogatni a Pokol-közt. Elfelejtett, de még menthető kirándulóhelye Kolozsvárnak. Kis befektetéssel kitakarítható, akár tanösvénnyel is ellátható szabadidő-területté alakítható. Érdemes lenne felkarolni. Szempontunkból is roppant tanulságos hely, hiszen itt hatalmas, egy kilométer hosszúságot is meghaladó élű „koporsót” (hupát) láthatunk, minden jellegzetességével, délkeleten megőrződött hepetavával.
Wanek Ferenc
