Ma a várost átszelő Kis-Szamos- völgy mentére hívom egy sétára mindazokat, akik Kolozsvár földje fejlődésének utolsó szakaszára lennének kíváncsiak.
Eddig többnyire tengeri üledékeket volt alkalmunk megismerni Kolozsvár környékén, hiszen az eocén időszak közepe óta csak ritka kivételes esetekben halmozódtak fel szárazföldi képződmények, mint a Nádasmenti Tarkaagyag Formáció, vagy a Mojgrádi és Danki Formációk. Az utolsó tengeri üledéksorozat rétegei, melyek Kolozsvár területén és közvetlen környékén – legalább a keleti részeken – még megmaradtak, az utóbbi írásainkban ismertetett Feleki Homok Formáció képződményeihez tartoznak. Az Erdélyi-medence területén ezeket a több száz méter vastagságú rétegeket még egy kiédesedő, már csak félsósvizű tenger, a Pannon-beltenger (mások szerint már csak tó) néhány száz méter vastag üledéksora fedte be. Ezek Kolozsvár vidékén nem maradtak meg – bár minden jel arra vall, hogy itt is lerakódtak – az ezt követő 7 millió év szárazföldi eróziója miatt, a folyóvizek elhordták, anyaguk áthalmozódott, a Magyar-alföldet és Havasalföldet töltötte fel. Honnan sejthetjük ezt? Onnan, hogy a helyben megőrződött rétegekben felhalmozódott ásványokban, a felettük felgyűlt rétegek vastagsága, azok súlya szerkezeti módosulásokat okoznak, s ezekből visszaolvasható, milyen vastag réteglepel fedte azokat a képződményeket, melyek ma a felszínen vannak. Mivel itt nem számolhatunk a rétegek tektonikus megduplázódásával, az a vastagság, ami visszaszámolható, csak a felszínen található rétegeknél fiatalabb üledékek számlájára írható, mégpedig csak olyanokéra, melyek az adott medence más területein megőrződtek. Ezek pedig a pannóniai időszak, illetve a Pannon-tenger képződményei lehetnek, mivel mai tudásunk szerint azok voltak az egész medencét borító tenger (vagy tó) utolsó üledékei.
Arra, hogy e vidéken is megvoltak a pannóniai kor kiédesedő beltengerének üledékei, nem csak ez az érv vonatkozik, de egy reális, a kéregdinamikával is számoló ősföldrajzi rekonstrukció is erre enged következtetni. A Pannon-tó üledékeit ma Kolozsvártól, illetve az Aranyos-folyótól délre, Várfalva vidékén találjuk meg legközelebb. Az Erdélyi-medence északi, de főleg északnyugati régiójában, mivel ez a terület erősebben megemelkedett a többihez képest, a pannóniai-kori üledékösszlet lekopott a felszínről.
A Pannóniai időszak végét jócskán megelőzően (több mint 7 millió évvel ezelőtt) tehát, az Erdélyi-medence területe (kivéve annak délkeleti csücskét) végérvényesen szárazulattá vált. A folyóvizek elkezdték barázdálni a felszínt, annak kőzetanyagát felaprítva elszállítani a mélyebben maradt térségek felé. A magasabb helyzetű részek, a hegyek voltak a letarolásnak legjobban kitéve. Lefelé a felszíni képződmények helyzeti energiája egyre kisebb. A letarolásnak – a folyóvizek gravitációs szállítóereje – mindenkori legalsó határa a Világóceán szintje. Ezt a tudományban egyetemes (vagy globális) erózióbázisnak nevezik. Egy-egy küszöb (mint a Duna gyűjtőmedencéjében a Vaskapu) helyi erózióbázist jelenthet mindaddig, míg az egyetemes erózióbázis által irányított hátráló folyóvízi erózió át nem töri azt. De ha a helyi erózióbázis emelkedőben van, annak meghatározó mivolta sokáig fennmaradhat, vagy meg-megújulhat. Valóban, a Duna-medencében az említett, emelkedőben lévő kőzetküszöb különösen nagy jelentőségű volt az utolsó néhány millió évben.
A pannóniai időszakot követő folyóvízi lepusztítás ennek megfelelően, ha lassan is, de kegyetlenül tompította a kiemelkedő részek magasságát, kerekítette a felszínformákat. Legalább 5 millió éven át ezt egy egyenletesen működő folyamatnak tekinthetjük, még akkor is, ha közben körülbelül 5 millió évvel ezelőtt elkezdődött a világóceán szintjének csökkenése, ami az egyetemes erózióbázis csökkenését jelentette. Ez pedig annak tudható be, hogy elkezdődött (ekkor még csak a Föld déli féltekén) az eljegesedés, vagyis a Föld vízkészletének egy része az Antarktisz felszínén jég formájában kezdett kiválni, amivel a Világóceán szintje egyenletesen, egyre alábbsüllyedt. Ekkor alakult ki az a felszín, melynek roncsait Kolozsvár környékén a Szamos árteréhez viszonyított 200 méteres magasság fölött kereshetjük.
Csakhogy, 1 820 000 évvel ezelőtt elkezdődött az Északi-sark eljegesedése is. Ez pedig nem egyenletesen, hanem szakaszosan, váltakozó előjellel történt. Voltak erős lehűlési (glaciális) és felmelegedési (interglaciális) időszakok. Ezzel együtt az a vízmennyiség, ami az óceánokból jég formájában kivétetett, nagy mértékű ingadozást mutatott. Amikor jégkorszak volt, a mai óceánszinthez képest akár 280 méterrel alacsonyabbra szállhatott a vízállás, ez pedig hihetetlenül növelte a folyóvizek taroló, mélyítő energiáját. Ezek az időszakok felelősek a mély kanyonok és fjordok kialakulásáért. De hogy egy villanásig itthon maradjunk: ez okozta a Szamos és mellékvizeinek mély bevágódását az egykori (pliocénvégi) felszínbe. Amikor pedig – mint most, amikor egy interglaciálisban élünk – az egyetemes erózióbázis megemelkedett, a folyóvizek szállítóereje megcsappant. Ekkor nagy deltarendszerek, széles, kiterjedt folyóvízi síkságok alakultak ki. Ezek a világ összes folyóvízhálózatára jellemzőek, így a Kárpát-medencében is, amit egészében a Duna csapol le. Csakhogy a Vaskapu kőzetellenállása a Duna és a felsőbb mellékvizei hátráló eróziójában késéseket, időbeni megduplázódásokat okozott. Így a mi teraszrendszerünk időben csak korrekciókkal párhuzamosítható a világ többi részének teraszrendszeréhez.
Hogyan kell ezt érteni? Amikor a folyóvízi erózió aktívabb, a völgyek mélyülnek. Amikor a tengerbe ömlésük „feldugul”, ellustulnak, széles árterek alakulnak ki. Igen ám, de egy újabb aktiválás során, főleg egyre alacsonyabb egyetemes erózióbázissal – amint ez az eljegesedések alatt eddig történt –, a folyóvizek a korábban kialakított ártéri síkjaikba mélyen belevágják magukat. Ha az egykori ártéri síkok a peremeken összefüggően vagy foltokban megmaradnak, azokat folyami teraszoknak vagy párkánysíkoknak nevezzük. Az egyetemes és a Vaskapu helyi erózióbázisának egymásra tevődő hatása következtében a Középső-Duna vízgyűjtő medencében 8 párkánysík alakult ki, melyek szalagszerűen, kisebb-nagyobb megszakításokkal követik az összes nagyobb vízfolyást. A legfelső szintek elmosódottabbak, a párkánysíkok homloka lekerekítettebb, míg az alsó, fiatalabb síkok alakilag és kiterjedésükben is jobban megőrződtek.
A Kis-Szamos Kolozsvár menti szakaszán majdnem minden teraszszint azonosítható. Természetesen ezt egy laikus nem tudja mind azonosítani, de az alsó három szint viszonylag jól követhető, s a nem szakember is meglátja. Gyakori, hogy akár a folyóvíz oldaleróziója, akár emberi földmunkák révén ezeknek az egykor ártéri üledékeknek az anyaga is a felszínre kerül a talaj mindent fedő leple alól. Ilyen esetekben néha akár folyóvízi élőlények (kagylók, csigák, csillárkamoszatok termőtestei), váz-, vagy a folyó közelében élt emlősállatok csontmaradványai is előkerülnek.
Kolozsvár korábbi magja a Kis-Szamos három alsó párkánysíkjára (Sétatéri-, Városi-, Klinikák-terasz) épült. Ezeknek a folyóvíz szintjéhez mért magassága: 3, 5–6, 12–15 m. A legmagasabban található, még iskolázatlan szem által is felismerhető párkánysík Kolozsvár területén az ötödik, a Fellegvári-terasz (kb. 65–70 m magasságban).
Az sem véletlen, hogy a nagy folyóvizek menti települések az alsó párkánysíkokra épültek, hisz ezek ártér feletti (tehát árvízbiztos), lapos (építkezésre alkalmas), nagy kiterjedésű, rendszerint forrást is biztosító térségek. Ezért van az, hogy a népnyelv magyarul is („pad”), románul is („poderei”, vagy „podei”) megkülönbözteti ezt a felszínformát. Jól ismeri a kolozsvári magyarság a Kövespad helynevet is, ami a kettes, vagy Városi-terasz helyneve a város keleti részén, ott, ahol az alsó három szint (sőt a negyedik is), a legszélesebb. Jól érzékelhetjük ezeket a párkánysíkokat, ha épületek borítják is őket, amikor a város Szamostól délre eső keleti részében, egy-egy rövidebb meredek utcaszakasz után lapos felszínre kapaszkodunk ki. A meredek részek a teraszfrontok, a laposak a teraszfelszínek.
A Szamosfalva felé vezető főúton is, hosszú szakaszokon teraszfront mentén haladunk, sőt az új városi könyvtár táján, a párkánysíkot felépítő, folyami üledékeket (homok, kavics, görgeteg) is feltárva láthatjuk. A Monostor negyed is párkánysíkok sorára (I–IV) épült. Mi több, lehet vannak, akik még emlékeznek arra, hogy közel a Kalányos utcához, a Monostori út felett nemrég még befoglalt forrás is volt az ottani teraszfronton.
Tulogdy János volt az, aki a Kolozsvár területén található teraszok üledékeiből rendszeresen gyűjtötte a fosszilis csigavázakat, s a már korábban, Koch Antal és tanítványai által begyűjtött emlőscsontok korjelző erejére is támaszkodva, elsőnek próbálta a párkánysíkok korát pontosan beazonosítani. A mai tudomány annál már többet tud, de lényegében pontosan dolgozott. Számunkra azonban a városi terasz-szintből a Tóköz környéki és a Honvéd (ma Dorobanţilor) utca feletti, kövespadbeli feltárások a legérdekesebbek, hiszen ott – szerencsével – ma is találhatunk kövült emlőscsontokra. Azokat azonban becsületbeli dolog szakembereknek átadni, mert azért nem olyan gyakoriak, és nagyon fontos tudományos információk hordozói.
Mi került eddig elő a kolozsvári párkánysíkok üledékeiből, s azok miről regélnek? A városi terasz (Kövespad és egy egykori kavicsbánya, amely közel volt ahhoz a ponthoz, mely ma a Szamosfalvi út és a vasút kereszteződésénél van) gerinces maradványai közt eddig több emlős- és madárcsont került elő, zömmel kifejezetten hideg égövi, vagy ott is előforduló állatoké, mint a hófajd, gyapjas orrszarvú, mamut, bölény, szibériai mormota, tatárantilop és egyéb. Egy részük teljesen kipusztult (gyapjas orrszarvú, mamut), mások csak Európának e részéből tűntek el (hófajd, tatárantilop, szibériai mormota), de Eurázsia hideg vidékein ma is élnek. Mindezeket összevetve, azt lehet megállapítani, hogy a Városi-teraszszint hideg (eljegesedési) időszakban képződött, mégpedig a Würm néven elkülönített, utolsó eljegesedés második felében. Ekkor nem ártér- (mely utóbb vált párkánysíkká), hanem völgyképződés lenne logikus, de itt látszik a Vaskapu helyi erózióbázis-hatása, mely tartotta a frontot, s az utolsó eljegesedés vége felé felhalmozódást okozott, s csak a jégárak visszahúzódása idején adott teret a mélyülésnek. A legalsó, sétatéri terasz már koraholocén-kori, vagyis körülbelül tízezer éves. Azóta csak egy, igen enyhe bevágódás észlelhető, ma pedig inkább ártérképző hatás érezhető Kolozsvártól keletre és nyugatra (de az egész Kárpát-medence folyóvízhálózatában) egyaránt. A városközpont maga (közvetlenül a Fellegvár alatt) szorosszerű, talán enyhe helyi erózióbázisnak is minősíthető.
Wanek Ferenc
