Korábban azt ígértem, elindulunk Kolozsvártól távolabbi vidékek felé, hogy megismerkedhessünk olyan földtani képződményekkel is, amelyek városunk területén már vastagon fedve vannak fiatalabb képződmények által, vagy éppenséggel jelen sincsenek itt. Már-már útnak indultam, mikor eszembe jutott egy, az egyetem padjaiban megtanult, majd terepgeológus koromban nagyon jól bevált módszer, miszerint, ha egy vízgyűjtő (jelesen itt: a Kis-Szamos) földtani felépítésével ismerkedni akarunk, érdemes előzőleg a vizek szállította kavicsokat alaposan szemügyre venni, hiszen azok „házhoz szállítják” azt a kőzetvilágot, amellyel ismerkedni akarunk. És bizony, nem árt felkészülten elindulni távolabbi helyek felé.
Gyermek- és ifjúkoromban még sokszor jártunk fürödni a Szamosra, a város nyugati végébe, ahol a csatornázatlan szennyvíz azt még nem mérgezte. Egyrészt a kertek alá, ahol a Hajtás-völgy felé induló út a domboldalra kapaszkodni kezd, másrészt a ligetes ártérre, melyet később a Vízművek teljesen kisajátított. Bizony, elég nagy sodrása volt itt a folyónak, s egy cingár legénynek komoly feladat volt az akkor hatalmasnak látott, könnyen mozduló folyami kavicsokon lépkedve ellenállni a víz sodrásának. Gyakoriak voltak azok a parti helyek is, amelyeken sodrásárnyékban, a szárazon találkozhattunk a víz által messziről idesodort kövekkel. Két mártózás között száradva és melegedve a napon, rácsodálkozott a gyermek az itt-ott csillogó vagy szép színű kavicsokra. Kézbe vette, nézegette, de megnevezni nem tudta őket. Eszébe sem jutott volna, hogy valaha geológusként mennyire közel fog majd kerülni azok világához.
No de zárjuk le a „Gyermekkorom emlékei” című fejezetet, s induljunk útnak. Bizony, az átrendezett Szamos-völgyben már nem oly gyakran találunk olyan természetes part menti kavicspadokat, mint korábbi időkben, de a negyedidőszak alatt lényegesen nem változott a mai Szamos vízgyűjtőterülete, így a már meglátogatott teraszüledékeket is felkereshetjük egy ilyen előzetes ismerkedés céljából. Vagyis elég szabadon megválaszthatjuk kirándulásunk célhelyét, csak az kavicspados partrészeket, vagy kavicsos teraszüledékeket jelentsen. Ezeket a korábbi sétáink alapján már jól be tudjuk azonosítani. (Még néhány évtizeddel ezelőtt gyakori volt a krumplikövekkel burkolt mellékutca városunkban. Ezek is a Szamos szállította kövekből kerültek ki, hiszen csak a balga hozatta volna távolabbi helyekről. Geológus hallgatóként, a Mikó-kert területén felépült bentlakásokból az egyetemre menet, akár futva is, sorra azonosíthattam azokat a szépen koptatott felületű kőzetféleségeket a lábam alatt, amelyekről éppen tanultunk.)
Eltűnt rétegek hírmondói
Még azért bevezetőül annyit elmondanék, hogy Kolozsvár vidékén nemcsak a Szamos szállította görgetegekre lelhetünk, hiszen korábbi földtani korok tengeri környezetének hullámveréséből származó kavicsrétegek is gyakoriak erre. Így a Papfalvi-völgy elején ma is működő kavicsbányánál, vagy a Bácsi-torok feletti Rózsa-dombon középső-miocénkori (badeni) kavicstorlaszokra vagy elszórt hömpölyökre bukkanhatunk, de a Feleki-gerincen akár Györgyfalvától az Árpád-csúcsig, a kicsivel későbbi Szarmata-tenger hullámmarta és -csiszolta, a tengeralatti lejtőn az eredeti helytől akár több tíz kilométerre is elvándorolt kavicsanyaggal találkozhatunk. Ezekkel a korábbi tengeri kavicsokkal nagyon részletesen foglalkozott a 20. század elején Szádeczky-Kardoss Gyula kolozsvári egyetemi tanár, aki mellesleg nagy kiránduló is volt, az Erdélyi Kárpát Egyesületnek nemcsak oszlopos tagja, de szervezője, vezetője, folyóiratának szerkesztője is egyben. Ezeknek a kavicsoknak az anyaga már sokban eltér a Szamos szállította kőzetelemektől, hiszen az akkori tengerpart hullámverte vonala távolról sem egyezett a mai vízgyűjtőterülettel. Sőt olyan rétegekből, képződményekből maratott az anyaga, melyek már régen elkoptak az utolsó szemig. Szádeczky például gyakorinak mondta a miocén kavicsanyagban a Guttenstein-mészkövet. Ez egy triászkori, nagy szervesanyag-tartalmú (innen a sötét szín), gyakran egészen fekete mészkő (persze csak friss törésben). A vidéken ilyen rétegeknek ma már semmi nyoma. Ugyan a Meleg-Szamos forrásvidékén, azaz Pádis környékén – jelentős távolságra innen – nagy területen jelentkezik a felszínen, de a Szamos is képtelen Kolozsvárig szállítani, mert nemcsak a görgetés koptatja, hanem a vízgyűjtő kőzeteinek zömével szemben, mint mészkő, oldódik a vízben. Hogy a Kolozsvár környéki miocén rétegekben – sokszor nagy hömpölyök formájában – jelen van, az arra utal, hogy 12–15 millió évvel ezelőtt ez a kőzetféleség még sokkal közelebb is előfordult az egykori felszínen, de azoknak máig csak e hírmondói maradtak fenn.
Geológus kalapács és rozsda
Jó lesz kalapácsot vinni magunkkal az útra, főleg, ha teraszüledékeket veszünk célba, mert a frissen forgatott-csiszolt folyami görgetegekkel ellentétben, a teraszüledékek kavicsainak felszínét nagyon gyakran már alaposan megváltoztatta vegyileg a levegő oxigénje és a víz: magyarán málláskéreg borítja, így a kőzet eredeti ásványvilágát teljesen elfedi. Csak friss törésben láthatjuk a kőzet eredeti ásvány összetételét. Sokszor még a megtört kavics sem azt tárja elénk, mert nagyon gyakran a korábbi repedések mentén hasad el, és akár hajszálvékony ilyen repedések elegendők ahhoz, hogy a víz (oldott oxigénnel) behatoljon, s a felületet elmállassza. De könnyű a mállás tényét megállapítani, hiszen a Földön az alumínium után leggyakoribb fém, a vas mindenütt jelen van, és a legáltalánosabb jele a mállásnak a „rozsda”. Vagyis, ha vöröses, barnás a kőzetfelszín, az egyértelműen annak a mállott jellegére utal.
Természetesen a mállásnak más termékei is vannak, nemcsak vasoxid. A leggyakoribbak az agyagásványok (ezek az alumíniumtartalmú ásványok mállásából keletkeznek). Ezek is gyakran tartalmaznak vasat is, ilyenkor okkerszínűek.
Gyakori – főleg magmás eredetű, vagy tömör, de szemcsés üledékes kőzetek esetében, hogy a kőzetalkotó kristályok vagy szemcsék határán, bár nagyon lassan, de kapillárisan behatol a víz a kőzetbe. Ilyenkor a kavics felszínével párhuzamosan vonuló, gyakran váltakozó erősségű elszíneződést figyelhetünk meg. Előfordul, hogy a kavics legbelsőbb magjában sem őrződnek meg érintetlenül az eredeti ásványi összetevők.
A kavicsok szépsége
A mállással, de a koptatással szemben is a legellenállóbb kőzetek a mikrokristályos, kvarcban (tudományosan: szilíciumdioxid) gazdag kőzetek, vagy éppenséggel csak abból az ásványból állóak. Ezek sokszor nagyon szép fehér, májszínű, piros vagy kék, de akár lila árnyalatúak is lehetnek. A folyami szállításban koptatva, felszínük szárazon matt fényű, de megnedvesítve nagyon szépek, két mód van rá, hogy fényüket megőrizzék. Belakkozhatjuk, de ez az a mód, amit nem szeretek, művi. A másik, hogy felfényesítsük. Ezt úgy lehet végezni, hogy egy leszigetelt, kivénhedt mosógépdobba kevés vízzel és csiszolóporral hosszú ideig (ha az anyag szögletes, akár egy-két napig) motorral forgatjuk. Nem éppen zajtalan mulatság. De csodás, ékkőként használható darabokat kapunk. Az utcasarkokon és ásványbörzéken árult ékkövek jó része ilyen eredetű, így készül.
Sokszor az apró kavicsok alakja is vonzó, sokat azért viszünk haza, tartunk meg. Esetenként (igaz, inkább tengerparti környezetben) átlyukasztott példányokra akadhatunk, amelyek közvetlenül felhasználhatók láncra fűzött nyakékként.
Kavicsvilág tudományos szemmel
Azok a kavicsok, amelyek a Szamos medrében gyűjthetők, kimerítik a kőzetvilág mindhárom osztályát. Keletkezésük szerint a kőzeteket ugyanis három nagy osztályba soroljuk: magmás, átalakult vagy metamorf és üledékes kőzetekre.
A magmás kőzetek olvadékból szilárdultak. Egy részük a föld mélyén, ezek a valódi, vagy mélymagmás kőzetek. A mélyben biztosított lassú kihűlés és a nagynyomású illóanyagok (víz, széndioxid) jelenlétének köszönhetően az ásványok ezekben nagyra nőttek, szabad szemmel elkülöníthetőek, gyakorta szabályos kristálykörvonalúak. Ha a kőzetolvadék a felszínen szilárdul meg, a folyamat gyorsasága, az illóanyagok hiánya nem engedi meg, hogy a kristályok megnőjenek, szemmel nem látható, aprókristályos tömegként szilárdul meg. Esetleg egyik-másik ásvány, amelynek a kristályosodása korábban, még a mélyben megkezdődött, jelentkezik különálló, tökéletes alakú formában.
Az első csoporthoz vidékünkön a világos, esetenként egészen fehér, sokszor csillogó muszkovitot (fehér csillám) tartalmazó gránitok és rokonkőzetek tartoznak. Ezek a kőzetek alkotják a Gyalui-havasok magját. Ellenállóságuknak és közelségüknek tudható be, hogy ők uralják a Szamos kavicshordalékát Kolozsvár körül.
A második csoport sokkal ritkább, szürke, zöldesszürke alapanyagú, oszlopos fehér nagykristályokkal (legfeljebb 2 mm nagyságig, ezek földpátok), vagy üveges törésű szabálytalan alakú kvarckristályokkal, ritkán biotit (fekete csillám) lemezekkel. Ezek jóval későbbi keletkezésű, felszín közelben megszilárdult magmás kőzetek, amelyeket bánsági nagy elterjedésük miatt banatitoknak neveznek. De ez a név nem kőzetféleségre utal, hanem a krétavégi „egy tőről fakadt” vulkánosság termékeinek gyűjtőneve. Mint kőzetféleség, lehet andezit vagy dácit (a sötétebb változatok – sőt akadhat horogra majdnem fekete is, ez a bazalt), vagy riolit (a világos, vagy éppen fehéres változatok). Ezekkel a kőzetekkel eredeti helyükön, Gyalutól nyugatra, foltokban találkozunk majd.
Az átalakult vagy metamorf kőzetek a mélyben, nagy nyomás és hőhatás következtében, a magmás kőzeteknél említett illó anyagok kötelező jelenléte mellett, de folyamatosan szilárd halmazállapotban maradva keletkeztek. Azáltal ismerhetők fel könnyen, hogy palázottak. Azaz az alkotó ásványok irányítottan helyezkednek el a kőzetben, s elsősorban a csillámok jelenléte – amelyek nagyon könnyen hasadó ásványok – az oka a párhuzamos felszínek menti könnyű szétválásuknak. Ezért a folyami szállítást inkább csak azok a változatok fogják elviselni, amelyeknek magas a kvarc- vagy földpáttartalma. Gyakori, hogy a kvarc csomókban látszik érvényesülni a földpát-uralta, szórtan fehércsillámú, úgynevezett gneiszekben. De előfordul, hogy a felszínen jelentkező bogokat gránátkristályok alkotják, ugyanott előkerülhetnek sztaurolit, vagy más ásványok is ilyen megjelenéssel. Ez utóbbiak a kvarchoz viszonyítottan – változó színnel, de mindig – sötétebbek. Vannak azonban barna vagy egyenesen fekete metamorf eredetű kavicsok is a Szamosban. Ha ezeket tűs vagy oszlopos kristályok alkotják, majdnem egészen biztos, hogy amfibolpalákkal állunk szemben. Nagyon érdekessé teheti ezeket, ha fehér földpátkristályokkal elegyednek. Ez utóbbiakkal helyben legközelebb a Hideg-Szamos mentén találkozhatunk, de a többi metamorf palával az egész Gyalui-havasok peremvidékén, ott, ahol nem a fehér, már említett gránitváltozatok uralják a térszínt.
Bár Kolozsvár környéki kirándulásaink során – félig-meddig a Dési Tufa Formáció kőzeteit kivéve – csak üledékes kőzetekkel találkoztunk, a Szamos kavicsanyagában ezek elég ritkán kerülnek szem elé. Lágy kőzetek, no meg (a mészkövek) oldékonyak. Van azonban egy különössége a Kolozsvár környéki, üledékes eredetű hordalékanyagnak. Sok benne a Szent László pénze. No nem az eredeti, hanem amit a legenda annak tart. De majd mindenütt a világon kőpénznek nevezik őket. Kirándulásainkon eddig csak a kisebb méretű rokonaival találkoztunk, de ha majd elsétálunk Szászfenes és Magyarlóna határába, az idősebb eocén rétegekben nagy számmal találkozunk velük. Onnan kerültek a Szamos vizébe is, és a sóder gyanánt építkezéshez szállított anyagban is gyakran felismerhetők.
Wanek Ferenc
