Ha Kolozsvártól 20–30 km távolságban levő falvakra, településekre szeretnénk látogatni, kiskocsival, mikrobusszal, autóbusszal, esetleg vonattal tesszük meg az utat. Modern világunkban furcsán hangzik, ha valakinek az az ötlete támad, hogy gyalogosan járja be ezt a távolságot. Pedig ha elgondoljuk, nem is lehetetlen, hiszen a városunkat körülvevő dombokon, erdőkön vezető ösvények, kellemes sétautak nem jelentenek különösebb nehézséget a gyalogosnak, járhatók az év bármely hónapjában, így 8 óra alatt akár 30 km-t is bejárhatunk, elmehetünk gyalog a Kolozsvár melletti Bükk erdő ösvényein a Tordai vagy a Túri hasadékig, a Magyarléta mellett levő Géczi-várig, Szentlászló faluig, akár Alsójáráig. Magyarvistától, de akár Mákótól is egy nap alatt Kolozsvárra jöhetünk a Szamos és a Nádas vízválasztó gerincén. A kolozsvári EKE-seknek nem ismeretlenek ezek az utak. A napjainkban létező ösvények nagy része még abból az időből maradt meg, mikor elődeink szekerekkel, lovon vagy gyalogosan járták ezt a vidéket sok-sok évvel ezelőtt.
Március 11-én, vasárnap reggel 9 órakor a Havasbükke (Recea)–Magyarfenes (Vlaha) útvonalon meghirdetett túrára gyülekeztünk a Monostor negyedi végállomásnál, a túrát László Györgyi vezette Balázs Lacival. 26-on indultunk a Szentjános-kút felé vezető úton, majd betértünk a Gorbó-völgyi elágazásnál, áthaladtunk az elhagyott lőtéren, elmentünk a völgyben épült új házak mellett, jobb kéz felé egy ösvényen indultunk felfelé, a Gorbó-gerincre. Az út fokozatosan emelkedett, legelőn, erdőn, majd ismét legelőn haladtunk. Róka szaladt előttünk a hóban, Elemérnek sikerült lencsevégre kapnia. Nemsokára kiértünk a Kolozstótfalu (Tăuţi) feletti nyeregbe, előttünk a háromszög alakú Kismagura, mögöttünk a Leányvár kettős csúcsa, balra alattunk a Gorbó-patak völgye, jobbra a tótfalusi völgy. Itt keresztezi egymást a Gorbó-völgyi híd mellől induló ösvény a tótfalusi úttal és a gerincen haladó szekérúttal. Elhaladtunk egy nyáj mellett, a juhok szomorúan keresgélnek a havas legelőn, és zöld fűről álmodoznak, de még messze a tavasz. Előbukkan az esztena is, szerencsére népes csoport vagyunk, így a kutyák csak távolról figyelnek és ugatnak, szokatlan látvány számukra ennyi hátizsákos ember. Az útnak ez a része elég sáros és csúszós az olvadó hótól.
Jobbra térünk az EKE-forrás felé vezető ösvényről, és a Havasbükke még hóval borított oldalában kapaszkodunk felfelé, míg elérjük a tetőt. Egyenes platóra érünk, melyből a kunhalom emelkedik ki. Itt hideg szél fogad, déli irányban a Kismagura csúcs, most sokkal közelebbről, alatta Szelicse (Selicea) házai. Nyugat felé haladtunk egy erdősáv mellett, keresve az 759 m-es magassági pontot. Már azt hittük, hogy nem vettük észre, vagy betakarta a hó, aztán megláttuk a magasságjelző követ egy szögesdróttal bekerített terület sarkában.
Szegény Havasbükke, ugyanarra a szomorú sorsra jutott, mint néhány éve a szomszédos 833 m magas Árpád (Peana) csúcs, melyet szintén rácsok mögé zártak. Készítettünk néhány fotót, ki tudja, legközelebb már a kő se lesz meg, vagy kiszorulunk, mint turisták, erről a helyről is. Pár méterrel nyugatra az egyenes plató hirtelen megtörik, meredek ereszkedő következik. Megállunk a szélen, szép a kilátás a hegyek vonulatára, bár márciust írunk, még mindent hó borít, alattunk a Rákos-patak völgye az erdélyi autópályával, szemben a szentlászlói Nagyerdő, eltakarja előlünk a falut, északnyugatra már látszanak Magyarfenes házai. Kár, hogy zord az idő és felhős, napfényben szebb lenne a kilátás.
Magyarfenes Kolozsvártól 22 km-re van, az Erdélyi Szigethegység északkeleti peremén. A település első templomát az 1241-es tatárdúlás után építették. A katolikus templom falait régi freskómaradványok díszítik, már 1620-ban volt anyanyelvű iskola a faluban. A református templom 1821-ben épült.
Ereszkedünk lefelé a völgybe, csúszunk a hófoltokon, elérünk egy szekérutat, azon megyünk tovább, a Havasbükke már messze mögöttünk van, megállunk a három öreg fenyőnél, szép a lelátás a völgyre, csoportfotót készítünk. Itt is mindenfelé juhok legelnek, sok a kutya, nem tanácsos az embernek egymagában járni. Közeledünk Magyarfenes felé, a völgyön sok a tökéletesen kerek, pénz alakú kő, csigakövületek, amit a nép mai napig Szent László pénznek (kőpénznek) nevez, ilyenek a szentlászlói Póka-váránál és a Géczi-vár mellett is találhatók. Legenda is fűződik keletkezésükhöz, amely szerint a kunokat Kolozsvár mellett a magyar csapat megfutamította, de a kunok vezére cselt eszelt ki, marékszámra szórta az aranypénzt az őket üldöző magyarok elé. „Senki sem törődött ekkor már a pogányok üldözésével. László király hiába biztatta fiait a további harcra. A csengő arany szebben beszélt, nem hallgattak azok a királyi szóra. Szent László ekkor megint az Úrhoz fordult: – Uram, te segíts meg, hiszen éretted harcoltam! – És íme, csoda történt ekkor. Isten a kunok földre szórt aranyát egytől egyig kővé változtatta! E vidéken sokáig mutogatták a különös köveket, amit a nép Szent László pénzének nevezett!”
A falu felett a kúp alakú Csicsal domb emelkedik, edénytöredékek, tapasztott tűzhelyek kiégett cserepei tanúskodnak arról, hogy már 10–15 ezer esztendővel ezelőtt is lakott hely lehetett a Csicsal környéke. A hegy különös alakja arra utal, hogy a titokzatos földgúla mesterségesen létrehozott földpiramis (tumulusz).
Elhaladunk a Csicsal domb mellett, és beereszkedünk Balázs Laciék magyarfenesi házához, ahol Aranka finom babgulyással várja az elfáradt csapatot. Mezei Elemér lépésmérője 16 km-t mutat, tehát ennyit gyalogoltunk Kolozsvárról (Lóna felől az aszfaltos úton a távolág 22 km). Míg a gulyást kanalazgatjuk, megérkezik a meteorológusok által előrejelzett havazás, hatalmas pelyhekben hull a márciusi hó. Délután mikrobusszal tértünk vissza Kolozsvárra, de nyáron, amikor hosszabb a nap és még kilométerhiányunk van, érdemes lenne gyalog hazatérni a Szaniszló-völgyön keresztül Szászfenes (Floreşti) felé.
Pál Gyöngyi
