Fotóstársaimmal mókusvadászaton voltunk Dornavátrán. Természetesen nem puskával, hanem fényképezőgéppel! Az egykori rusztikus parkot, a ki tudja, hány éves, de talán az 50 méter magasságot is elérő ősfenyőkkel borított területet a jelenlegi demokrácia jócskán módosította: a kiépített sétányok, színpad, szoborpark, no meg az ideépített ortodox templom a korábbi természetes környezetet nagymértékben megváltoztatta. A múlt század 70-es, 80-as éveiben a fenyőfákon számos madáretető, a mókuscsaládoknak komfortos életet biztosító házacskák sokasága is jelen volt, szavatolva a madárvilág és a mókuscsaládok nagy számát. A mókusok, a Marianna bűvös névre hallgatva bátran másztak az őket hívogatók lábszárára vagy karjára egy kis finom eledel reményében. December végén, négyesben, dióval és más finomságokkal csalogattuk a kis rágcsálókat. Nem éppen a kora reggeli órákban Mezei Elemér vette észre az első mókust. Be is cserkésztük a diók összeverésével, összesúrolásával, jelezve, hogy barátságosan várjuk jöttét, fotómodellként számítunk rá. Társa viszont, a meleg fészekben várva a napsütésre, nem tisztelt meg bennünket jelenlétével. Az eleinte bátortalannak tűnő mókus hamarosan oly bátorságra kapott, hogy a szorosan fogott diót lábbal-szájjal csak kivette a kezünkből, és elraktározta a hóval borított talajba, ahonnan Elemér egy párat vissza is guberált. A mókuska újból és újból visszajött, mindig bátrabban, mint előzőleg, és immár oly merészen, hogy a dióbelet Bányász Pista kezéből is elfogyasztotta. E helyről tovább menve, immár párosan is láttunk mókusokat. Több felől is hallani lehetett a Marianna hívó szót, valamint a diók összeverésének hangját, amint kicsik és nagyok a játékosan fürge mókusokat hívogatták. A sípálya alapos bejárása, valamint rövid városlátogatás után kissé fáradtan, de mókusélményben gazdagon ültünk vonatra, és hagytuk magunk mögött a havas fenyőfákkal borított dornai tájat.
Vas Géza
