CÍMLAP
2022. július 26.
Szerző: Kiss Olivér
Az EKE Kolozsvár 1891 szervezte Vasvári Pál Biciklis Emlék- és Teljesítménytúra számomra olyan, mint másoknak a bonchidai Bánffy-kastélynál évente sorra kerülő Electric Castle: valahogy nem az igazi, ha nem esik az eső. Azért ne éppen induláskor, hogy a Kolozsvári Rádió épületénél kialakított előrajttól a gyalui rajtig bőrig ázzak, s Havasnagyfaluban (Mărișel) kénytelen legyek feladni, majd a Tárnica-tó partján tartott Vasvári-megemlékezés helyszínén újrakezdjem, akárcsak a tavaly…
De azért mégis: szenvedjek egy picit. Amikor a szombati előrajtnál Ferencz Zsolt rádiós kollégám azt kérdezte, eddig hány alkalommal tekertem a Vasvárin, azt válaszoltam: ahányszor esett az eső… Az „esőmentesség” mellett más is változott az idén: egy részlegesen beszakadt híd miatt a szervezők első alkalommal voltak kénytelenek módosítani az immár huszonegyedik alkalommal megtartott bringás teljesítménytúra útvonalát, amely az élmények és a kalandok tárházának a bővítését is jelentette. Ehhez hozzátartozott a Kalotaszenkirálytól Bánffyhunyadig terjedő új bicikliút „felavatása” és a Kalotaszegi Magyar Napok programjába történő betekintés is.
Bár most is mindenkiben megvolt a jószándék, s professzionális biciklivel vágtam neki az útnak, idén sem sikerült a túrázós-biciklis baráti társaságommal együtt tekerni a Vasvárin: Mátis Anikó, Vadászi Zsolt, Lőrinczi Levente és Csoma Boti tempója gyorsabb, fizikai erőnlétük pedig felülmúlja az enyémet, ráadásul félverseny kerékpárokkal vágtak neki az útnak, így sajnos csupán a gyalui előrajtig tartott a közös tekerés. Addig is úgy, hogy a fiúk a hátam mögött, szélárnyékban tekertek, s amikor észrevettem, hogy számukra túl lassú a tempó, előreengedtem őket, s már csak az igazolólapoknak a rajtnál történő felmutatásakor találkoztunk ismét. Sebaj, számomra idén is az élmény és nem a teljesítmény volt a fontos: végre új szakaszokon halad a Vasvári nyomvonala, új embereket ismertem meg, s ezúttal a Kalotaszegi Magyar Napok rendezvénysorozata jelentette a túra végét.
De hadd ne a végével kezdjem… Szombat reggel hét óra után, a Kolozsvári Rádiónak a Donát utcai székhelye előtt kialakított előrajtnál, Kismihály Boglárka mindenkit értesített: a gyalui víztárózót követően a résztvevők nem térhetnek le a Tárnicai-tó irányába a Meleg-Szamos völgyébe, ahol az útvonal haladt eddig, hanem el kell tekerniük Reketóig (Măguri Rătău). Az ok az, mondta, hogy egy híd részlegesen beszakadt, a megyei útügyi igazgatóság pedig teljesen lezárta ezt az útszakaszt. Közölte azt is, hogy Reketótól fel kell tekerni a meredek és szűk műúton Havasnagyfaluig (Mărișel), onnan pedig a hagyományos útvonalon kell haladni tovább. Eszembe jutott, a Tábornok Útjának nevezett szakaszon ereszkedtünk le nemrég Kertész Levi barátommal, a Kolozsvár Teker (Clujul Pedalează) bringásklub mindenesével, csak képzelni tudtam, milyen lesz ugyanott… felfelé.
Kövesd az aszfaltra festett nyilakat
Boglárka megnyugtatott: speciális festékkel nyilakat festettek az útra, így senki sem fog eltévedni. Ezzel nem is volt gond, inkább az volt nyomasztó, hogy akárcsak a Vasvári-túra korábbi kiadásai alkalmából, a fizikai erőnlétbeli különbségek és az ebből fakadó tempóeltolódás miatt most is nagyrészt egyedül kellett tekernem: ilyenkor, persze, az ember végiggondolja életútját, elemzi a jelenlegi helyzetet, tervez. Önreflexiós gyakorlatnak kiváló alkalom, csakhogy az ember társasági lény, elég volt a bezártságból, a különböző megszorításokból, szabályokból, elkülönítésből, most végre együtt tekerhettünk volna. S igaza van Kertész Levi barátomnak, a profi bringásnak: nem a teljesítmény, az általános vagy a saját rekord megdöntése a fontos, hanem az, mennyit nevetünk. A pozitív közérzet-terápiát szerettem volna én is gyakorolni, ám sajnos nem volt kivel...
Víz nélkül a Tábornok Útján
Boglárka megnyugtatott: speciális festékkel nyilakat festettek az útra, így senki sem fog eltévedni. Ezzel nem is volt gond, inkább az volt nyomasztó, hogy akárcsak a Vasvári-túra korábbi kiadásai alkalmából, a fizikai erőnlétbeli különbségek és az ebből fakadó tempóeltolódás miatt most is nagyrészt egyedül kellett tekernem: ilyenkor, persze, az ember végiggondolja életútját, elemzi a jelenlegi helyzetet, tervez. Önreflexiós gyakorlatnak kiváló alkalom, csakhogy az ember társasági lény, elég volt a bezártságból, a különböző megszorításokból, szabályokból, elkülönítésből, most végre együtt tekerhettünk volna. S igaza van Kertész Levi barátomnak, a profi bringásnak: nem a teljesítmény, az általános vagy a saját rekord megdöntése a fontos, hanem az, mennyit nevetünk. A pozitív közérzet-terápiát szerettem volna én is gyakorolni, ám sajnos nem volt kivel...
Reketón eldöntöttem: Lőrincz Ferenc túraügyeletes kisbuszában hagyom a hátizsákomat – az esőkabátot már az előrajtnál hátrahagytam. Szabó Tünde és Sipos Zoltán újságíró kollégák figyelmeztettek, hogy a több kilométeres meredek emelkedőn nem lesz forrás. Sebaj, válaszoltam, a házaknál kérek majd vizet valakitől. A döglesztő kapaszkodón volt ugyan néhány hegyi parasztház, de körülöttük egy árva lélek sem mutatkozott. Annál jobban esett a legelső havasnagyfalui kocsmában elfogyasztott szénsavas üdítőital. A falubeliek asztalához kérezkedtem. A férfiak ügyes-bajos dolgaikat intézték, panaszkodtak, nincs, aki kaszálni segítsen, s ráadásul Spanyolországban eperszedéskor egyik munkaadó sem akarja kifizetni a 10 eurós órabért. Pedig milyen jól jönne a napi 80 euró, azaz 400 lej. Amikor a gazdasági helyzetről kérdezem őket, akkor már abbamarad a viccelődés, egymással való élcelődés.
Mindegyikük a söréből kortyol, s hallgat. „Nem tudom, mi lesz velünk, télen még hidegebb házban alszunk, s még kevesebb helyre megyünk” - mondja az egyik. A másik viccesen hozzáteszi: bármilyen áldozatra hajlandó, csak az alkohol mennyisége ne csökkenjen. Természetesen, a háborúról is faggatom őket. Szintén a legfiatalabbik, a vezéregyéniség válaszol először: szerinte túl szerteágazóak az érdekek ahhoz, hogy Romániát is belekeverjék a katonai konfliktusba. Elég általános megállapítás, így az asztaltársaság másik tagja konkrétummal egészíti ki: ő bármire hajlandó, csak legyen elég pia. A sommás megállapítás mindenkit felvidít, bánom is, hogy ilyen fajsúlyos kérdéseket vetettem fel, minek az egy szombatra, amikor még 1200 méter magasan is verőfényes napsütés fogadja a bringás vendégeket. Vasvári Pált nem említem nekik, de amikor Bihari Attilát megpillantom, s hozzászólok, megtudják, magyarok vagyunk. Szerencsére a nemzetiségi kérdés sem merül fel, emlékszem, évekkel ezelőtt egyetlen régióbeli kocsmában sem mertünk magyarul megszólalni. Most sem maradunk sokat, sürgetem Attilát, ne várakoztassuk az ellenőrző pontokon szolgálatot teljesítő önkénteseket.
Avram Iancu keresztjétől már csak ereszkedtünk, de sajnos nem önfeledten: az útjavítás és hídfelújítás miatt sok helyen erőteljesen fékezni kellett, nem tudtuk a kívánt sebességgel kompenzálni a kínzó emelkedőt. A jósikafalvai (Beliș) gáthoz leérkezve már számoltam a hátralévő emelkedőket: kimenni a tetőre a kolostorhoz, majd beereszkedni a hídig, innen ismét egy emelkedő, majd Nagykalota és Kiskalota következik, s máris látjuk a kalotaszenkirályi református templom tornyát. Az ikonikus Kolozs megyei falu bejáratánál vettük észre a „zsírúj” bicikli utat, s a Szikszai család által „birtokolt” ellenőrző pontnál az igazolólapba kapott bélyegző, valamint a kis pihenő és társalgás után visszatértünk a bringaút kiindulópontjához, és ezen haladtunk Bánffyhunyadig. Egyelőre még nem aszfaltozták le a teljes távot, ám a munkálatok állapotát látva ez már csak hetek kérdése. Bihari Attilával elképzeltük: a terep sajátossága és a látnivalók tekintetében, főleg a családdal érkező bringások számára csodás élmény lesz pénteken délelőtt vagy délben levonatozni Bánffyhunyadra, majd a bicikliúton eltekerni Kalotaszentkirályra, megszállni az egyik kokett panzióban, szombaton a környéken üdülni, vasárnap pedig visszatekerni Kalotaszeg fővárosába…
Bár fáradtan érkeztünk a célhoz, amit a Kalotaszegi Magyar Napok helyszínén, a Barcsay-kertben alakítottak ki, a népviselet ünnepébe is betekintést nyertünk: néhányunk megtekintette Benk András festőművész „Kalotaszeg színekben” című kiállítását és részt vett a könyvbemutatókon. Vassy István fuvarozóra várva (a Jókairól is vele utaztam haza, sokat beszélgettünk, nevettünk), a Codespring kolozsvári szoftvercég csapatának az egyik tagja mesélte: a fia unszolására döntött úgy, hogy Reketóról mégis kiteker Havasnagyfaluba. „Apa, ha már itt vagyunk, ne adjuk fel, menjünk végig” – motiválta a negyvenen túli férfit a fia. „Egyébként, a fene megeszi, visszafordulok” – mondta a veterán bringás. (Idén a bringások nem vettek részt a Vasvári Pálra való megemlékezésen Körösfőn, a rendezvényt egy héttel korábban megtartották.)
Kismihály Boglárka főszervezőtől megtudtuk: ötvenhárom kerékpáros regisztrált, közülük csupán ketten nem jelentek meg a kolozsvári illetve gyalui rajtnál, helyettük viszont volt egy plusz résztvevő, aki nosztalgiából le szerette volna tekerni a hosszú túraváltozatot, így végül őt is nyilvántartásba vették a Kolozsvári Rádiónál berendezett előrajtnál. Ugyanakkor volt egy legalább nyolc fős csapat, akik minden bizonnyal elfelejtettek regisztrálni, de ennek ellenére letekerték a távot. Azt csak a helyszínen tudták meg, hogy a legfiatalabb, tizennégy évesként beregisztrált túrázó valójában hét éves volt, aki a Funtineli-tetőig hősiesen feltekert az apukájával. A K100 elnevezésű hosszabb túraváltozaton 44 résztvevő volt, míg a Gyaluból induló K85-öst 8-an választották. Az átlagéletkor 38,74 év volt, a rangidős bringázó pedig idén is Szilágyi András, aki eddig az összes Vasvári túrán részt vett.