CÍMLAP
Tavaszias, napos idővel indult a január 2012-ben, az enyhe időjárás kicsalogatta az erdőbe a természetkedvelőket. Így történt, hogy a Bagaméri Tibor vezette hagyományos újévi túrán január 2-án a Cérna forrásnál 72-en (!) vettek részt. A többi januári kirándulásunk is igen népszerűnek bizonyult.
Néhány nap múlva a szerdai „Gyalogolni jó” túrán, Székely Lavottánál szintén szép számban gyűltek össze a gyalogolni vágyók a Slamovics házhoz és a Brüll kilátóra szervezett kiránduláson. Ezen a napon Kolozsvárt és a Kis Szamos völgyét egész nap sűrű köd borította. De ebben a magasságban, valamint a Bükki telep, Bivalyos, Kismagura felett kék volt az ég, és melegen sütött a nap. Lent sűrű köd takarta a várost, a Gorbó- és a Plecska-völgyet, csak a magasabb dombtetők emelkedtek ki, mint szigetek a fehér tengerből.
Zordabb, de az évszakhoz képest még mindig enyhe időjárással indult január 8-án a szombati nap. Feischmidt Jánosnak a Mikes-tetőre szervezett túrájára 32-en jelentek meg. A 40-es autóbusz Bükki telepi végállomásától kezdtük gyalogtúránkat a Sárosbükknek nevezett erdőrészen keresztül, a Mikes-tetőn levő rádiósház melletti tisztásig. Itt megemlékeztünk Szabó T(örpényi) Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutatóról. Pályája kezdetén irodalomtörténettel foglalkozott, de az 1930-as évektől kezdődően a nyelvészet, a nyelvjáráskutatás és a nyelvtörténet irányába fordult. A helynévgyűjtés jelentősége és módszere című módszertani tanulmányával elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Sámuel–Kölber-díját. Szerkesztette az Erdély (1938–39), az Erdélyi Múzeum (1941–47) című folyóiratokat. Szerette a természetjárást, tanítása napjainkban is követendő: „…az embernek nem szabad kiszakadnia a természetbőI, a szellemi munkásnak meg éppen szüksége van a szabályos időközökben, ütemesen megismétlődő kikapcsolódásra, mind a testi, mind pedig a szellemi rugalmasság megőrzése érdekében.”
Utunkat az Árpád csúcs (833 m) felé folytattuk, majd Bivalyosra ereszkedtünk be, onnan a Dumbráva gerincen tértünk haza. Útközben találkoztunk össze Kiss Jánossal és csapatával, akik épp az Árpád csúcs felé igyekeztek. Ők a monostori végállomásról indultak. Ezt a túrát Kiss János már évek óta hagyományosan megszervezi január első hetében.
Azt mondják, a tavasz a túrázás igazi szezonja, télen sok nehezítő körülménnyel kell megküzdenie a mindenre elszánt turistának. A következő hétvégére megérkezett az igazi tél is. Január 14-én valódi téli reggelre ébredtünk. Erre a napra is több túra között válogathattunk az EKE-programban: egyik a Brüll-kilátóra, egy másik a feleki sípályához csalogatott. Mi László Györgyi és Vlád Pál vonatos kirándulását választottuk, a Meszesre. Erre a túrára 21-en indultunk, fiatalokból és idősebbekből, valamint két gyerekből állt a csoport. A Drăgan-völgyi megállóig utaztunk a reggeli vonattal, onnan indultunk szekérúton, a domboldalban levő elszórt házak és tanyák között a Meszes-gerinc, a Greben (970 m) csúcs irányába, visszafelé Kissebes (Poieni) felé jöttünk. A frissen hullott hó betakart mindent, a jégkristályok fehér köntösbe öltöztették a fákat. Felettünk komor, fekete hófelhők gyülekeztek, amelyek leereszkedtek, és ködbe borítottak mindent, majd felemelkedtek, és látni engedték a tájat. Itt-ott a felszakadozott felhők közt átszűrődött a napsugár, majd újból összeverődtek, és ismét havazott. A tetőn a hideg szél arcunkba szórta a havat, betakarta az utakat, ösvényeket. Kemény munkát jelentett utat taposni a 20–30 cm-es hóban. Kezünk szinte megfagyott, amíg fényképeztünk, az akkuk hamar lemerültek a hidegben, cserélni kellett őket, de sikerült jó néhány képen megörökíteni a téli tájat, az érintetlen havat, a minket körülvevő hófehér világot.
Az említett túrák csak egy részét képezik az EKE – Kolozsvár 1891 januári programjának, minden hétre majd 3-4 kirándulást hirdetünk. A természet mindig és minden évszakban szép. Szép akkor is, amikor fehér hótakaró borítja a tájat, zúzmara vonja be a fák ágait, csak egy kis merészség kell, hogy kilépjünk otthonunkból, és elinduljunk egy pár órás sétára. Hogy mire jó mindez? Erre talán dr. Tavaszi Sándor sorai adnák meg legjobban a választ: „Bármennyire is hódít napjainkban a természetjárás, a köztudat mégis csak puszta időtöltésnek és szórakozásnak tekinti, amelyet elnéző szeretettel megbocsát. Társadalmunk még mindig nem látja, hogy a természetjárás egyrészt a mai ember menekülése a szövevényessé vált élet megfojtási kísérlete elől, másrészt erőteljes küzdelem azért, hogy a színlelt látszatok és a színes hazugságok világából kimentessék az egyszerű, a tiszta emberi.”
Pál Gyöngyi