CÍMLAP
A múlt hónapi írásomban azt ígértem, hogy most a Györgyfalva–Pata–Dezmér háromszögben megjelenő sósforrások, só-kivirágzások területére indulunk kirándulásra.
Útban a Kolozsvár melletti „Só-vidék” felé
Kiindulási pontunk a múltkor meglátogatott szamosfalvi fürdő. A vasúti sínek túloldalán, a szamosfalvi állomás (amit ma Kelet-Kolozsvár vasúti megállóként neveznek hivatalosan) irányába elmegyünk a Moş Ion Roată utcáig. Itt dél felé fordulva végighaladunk az utcán, majd a házakat is elhagyva addig megyünk változatlan irányban, amíg el nem érjük azt az utat, mely a Gyögyfalvi negyed trolibusz végmegállójától, az Eperjes téren keresztül haladva keresztezi a miénket. (Akár ez utóbbi úton is eljöhetünk eddig.) Innen kelet felé fordulva felérünk a Borzas-domb gerincére. Egy kis kitérővel meglátogathatjuk a völgyben a tőlünk keletre lévő, jobb sorsra érdemes sóstavat. Peremén száraz időben messze fehérlik a kivirágzott só. Nem természetes képződmény, talán valamikori kavicsfejtő helyén keletkezett.
A gerincen haladó utat követve tartunk a Szamosfalvi-erdő felé. A gerincútra térve, a továbbiakban jó társunk lehet a Tóthpál Tamás által az Erdélyi Gyopárban közzétett turistatérkép (vegyük figyelembe, hogy rajta még nem szerepel az azóta megépített, várost kerülő országút). A Budunus-tetőn áthaladó utunktól keletre két sósforrást is feltüntet az említett térkép. Átvágva a szamosfalvi erdő két része közti nyiladékon, beérkezünk a Sós-patak völgyébe. Itt áthaladunk a várost megkerülő autóút alatt, és a Sós-oldal tövébe érkezünk. Nyilván nem véletlenül nevezték el így ezt a patakot és oldalt. A Sós-oldal árkokkal szabdalt felszín, melyben sósforrások törnek fel. Körülöttük száraz időben szélesen kivirágzik a só. Ez Patához tartozó hely, ahol egy 1450-ből származó határleírásban már említettek sóskutat. Sőt Albert Bielz 19. századi polihisztor szerint a rómaiak itt már sót bányásztak. A Sós-patak nyugati mellékágán, a Vér-völgyön felfelé is volt sós mocsár és só-kivirágzás, de azok helyét nagyon tönkretette a kerülőút építése. Ha a Sós-oldalról toronyiránt Pata felé indulunk, egy észak–dél irányú völgyben másik, nyáron fürdésre is alkalmas sóstóra bukkanhatunk.
Mi lehet itt? Tesszük fel jogosan a kérdést. A Vér-völgy, a Sós-oldal és a Patai-sóstó körzetében sódóm, -boltozat, vagy -diapír van a felszín alatt, amiről az egykori kolozsvári egyetem föld- és őslénytantanára, Ioan Alexandru Maxim fél évszázaddal ezelőtt részletesen is írt. De már korábban Szádeczky-Kardoss Gyula és az Aranyos mentéről elszármazott Pávai Vajna Ferenc (születése 125. évfordulóját az idén ünnepelte a magyar földtan) már a 20. század elején kimutatták, hogy Kolozsvártól keletre, egy széles övben, nagyjából észak–dél irányban, sűrűn egymás mellé torlódott gyűrődésekben találkozunk a földtörténet miocén időszakában lerakódott rétegekkel. Ezeknek a gyűrt redőknek a boltozatát gyakran a mélyben lévő sórétegek áttörik, és a felszínen megjelennek. Ezek a sódiapírok. Ilyen van a szamosfalvi fürdőnél, a Pata melletti Sós-oldal környékén, vagy az Ajtoni-völgyben, illetve egy távolabbi redőboltozat-sorhoz tartozva: Széken, Kolozson, Virágosvölgynél, Tordánál és Marosújváron. És még nagyon sok helyt az Erdélyi-medence peremein.
Mi a sódiapír?
Hát a sóbreccsa?
Hogy ezt megértsük, néhány kristálytani és ásványtani fogalmat kell tisztáznunk.
Minden kristálynak az a lényege, hogy az építőelemei (atomok, ionok, molekulák) nagyon szabályos térrácsba rendeződnek. E térrács legkisebb méretű részét, melyben annak minden eleme megvan már, és tulajdonképp ennek ismétlődéséből áll az egész térrács, elemi cellának nevezzük. Ez rendszerint szabályos mértani testbe írható. A kősó, vagy köznyelven: konyhasó (NaCl) elemi cellája egy kocka, melynek sarkait, valamint az oldallapok közepét klóratomok, a kocka éleinek közepét, valamint a kocka közepét pedig nátriumatomok foglalják el. Ez olyan szerkezet, melyet ha átlósan egy félkockányival elmozdítunk, ugyanazt a szerkezetet kapjuk. Vagyis a kősó belső szerkezete kis lépéssel újból egyensúlyban van. Nos, nagy nyomás hatására, mélyen a felszín alatt, ez az elmozdulás (idegen szakszóval: transzláció) könnyen végbemegy. Ennek következtében a só plasztikusan viselkedik! Ezért láthatjuk sóbányákban a só rétegeit olyan tökéletes redős rendezettséggel.
Ez azt is jelenti, hogy mint minden plasztikus anyag, teher alatt arra fog törekedni, hogy a legkisebb nyomás irányába vándoroljon. Így torlódik össze a redőboltozatokban, ahol a fedő rétegeket, amikor azok a felszín-közelben elvékonyodnak, könnyedén áttöri. Ezeket a felboltozódásokat sóboltozatoknak vagy sódómoknak nevezzük, illetve mikor azok a fedő rétegeket áttörik, sódiapírnak. A sódiapírokat egy román geológus, Ludovic Mrazec ismerte fel és írta le elsőnek, illetve ő vezette be a kifejezést a szakirodalomba.
A sódiapír tetején a fedő rétegek az áttöréskor (mivel azok sokkal kevésbé plasztikusak) összetörnek, és elkeveredhetnek a sótest anyagával. Ez a sóbreccsa, amiről a múlt hónapban, a szamosfalvi fürdő kapcsán szóltunk.
A sóboltozatok és sódiapírok keletkezésének okaira az Erdélyi-medence esetében Krézsek Csaba, az alig tíz évvel ezelőtt, a kolozsvári egyetemen végzett, azóta szakmájában világhírűvé vált kutató világított rá négy évvel ezelőtt közölt dolgozatában. Kimutatta, hogy az Erdélyi-medence keleti és nyugati peremén eltérő a sódiapirizmus, ami annak tulajdonítható, hogy a Keleti-Kárpátok kiemelkedésével az Erdélyi-medence aljzata elbillent nyugat felé eső lejtővel, így a plasztikus só az aljzaton, a fedő üledéksorral megcsúszott, és ez okozta a nyugati szegélyen a sűrű peremi redőket, melyek mentén a só helyenként áttörte a fedő rétegeket. A folyamat mechanizmusára a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatának fejlődése is rátett egy lapáttal.
A só keletkezéséről
Most már csak azt kellene tisztáznunk, hogyan, mikor, milyen környezetben keletkezett ez az irdatlan mennyiségű só az Erdélyi-medencében.
Sokáig a földtanban a só keletkezését csak úgy tudták elképzelni, hogy egy tenger vagy tengeröböl kiszáradása révén a vízben oldott só kicsapódott. Persze, ez így nagyon leegyszerűsített, de könnyen megérthető modell. Kisméretű modern példái is vannak, mint a Karabugaz-öböl. E magyarázat kialakításához a németországi permkori sótelepek ismeretében jutott el a tudomány. Igen ám, de az Erdélyi-medencében ez a modell nem volt alkalmazható, mivel a só alatti rétegek egyértelműen mélyülő tenger vizében rakódtak le, a fedő rétegek pedig kifejezetten mély, akár ezer métert meghaladó mélységű tenger üledékei. E két rétegösszlet között nehezen elképzelhető egy kiszáradni tudó, sekélyvizű öböl fel- és eltűnése. Egy ilyen folyamatnak ezernyi nyoma kellett volna maradjon. Ehelyett a sóban talált mikroorganizmus-maradványok (mikrokövületek) jelentős vízmélységű környezetre utalnak. Más magyarázatra volt szükség. Be kellett látni, hogy ez a só mélyvízben csapódott ki. De hogyan?
Képzeljük el, hogy az Erdélyi-medence akkor mélyvizű tenger volt, mely kapcsolatban állt a Világ-óceánnal. Kelet felé is, az Indiai-óceán felé, nyugat felé is, a Mediterrán-tengeren át az Atlanti-óceánnal. A Kárpát-koszorút felejtsük el. Talán az Északi-Kárpátok már kiemelkedtek, de a Keleti-Kárpátok éppen születő láncolata még nem emelkedett az óceán víztükre fölé. Az Erdélyi-szigethegységet is legtöbb kopott felszínű szigetvilágnak kell elképzelnünk, melyen át a mai Erdélyi-medence területének vizei a Pannon-térség sekélyvizű, szintén szigetekkel tarkított, úgynevezett epikontinentális tengerrészével összeköttetésben volt. Ez utóbbit még nem zárta el teljesen az Alpok hegyrendszere a Mediterrán-tengertől. Mindezt száraz, forró éghajlatú tájba képzeljük. Erre utal a térség akkori élővilágának összetétele. Ha e térség ilyen éghajlat alatt állt, nagy volt a tengervíz párolgása, minek következtében a só koncentrációja nőtt. A megnövekedett töménységű sósoldat nehezebb lévén, a tenger fenekére szállt. De oldalról, az óceánok felől, állandó volt a sósvíz-utánpótlás. A víz párolgott, a sótartalom nőtt, a mélyben mindez addig halmozódott, míg ott túltelített oldat alakult ki, és beindult a só kikristályosodása.
Így már hihető, hiszen ez a modell beilleszkedik a vízmélységi adatainkba, és indokolja a hatalmas tömegű sókiválást, amit egy kiszáradó tengerből csak akkor tudnánk megmagyarázni, ha annak a tengernek az eredeti mélysége megközelítette volna a 20 kilométert. No, ilyen tengermélység a Földön nincs. Azonkívül egy ilyen tenger teljes kiszáradása is nehezen elképzelhető.
Mindez mikor történt? Az őslénytani és a radioaktív izotópos módszerek értelmében úgy 14 millió évvel ezelőtt, vagyis a középső-miocén badeni korszakában, annak is a középső részében, melyet a dél-lengyelországi Wieliczka helységről, ahol szintén vastag sótelepek vannak – keletkezésükkor a kárpáti sóképződményekkel szerves összefüggésben állottak –, wielicziai alemelet néven jelez ma a szakirodalom.
Wanek Ferenc