CÍMLAP
2022. május 20.
Szerző: Kismihály Boglárka
Idén 578 résztvevő teljesítette a Jókai túrát gyalogosan, kerékpárral vagy szaladva, összesen mintegy 17.884 km-t megtéve a Kolozsvár és Torockó közötti rövidebb-hosszabb távokon. Legkisebb hősünk az alig három hónapos Molnár Ünige volt a Várfalva–Torockó útvonalon, akit szülei először vittek ilyen hosszú túrára. Ugyancsak rekordszámúra sikeredett a megvásárolt vízmennyiség és a lefőzött krumpligulyás, de Sztranyiczki Gábornak, az ultramaraton nyertesének is pályarekordot sikerült szaladnia 5 óra 39 perccel. Talán abból is történelmet írtunk, hogy minden résztvevőnek sikerült szárazon megúszni a túrát, hiszen az égiek megkíméltek az ijesztő esőfelhőktől.
Szervezőként számomra mégis az jelentette a legnagyobb rekordot, hogy idén sikerült időben lezárnunk a regisztrációt, időben megrendelnünk a pólókat és nyomtatványokat, péntek délután helyett már kedden megvásároltuk a vizet és energiapótlót, a résztvevőknek szánt indítócsomagok pedig a késői péntek éjjel helyett már csütörtök estére elkészültek. Amikor péntek este átvette az indítóbíróknak szánt kellékeket, Kerekes Kinga önkéntesünk poénosan meg is jegyezte, hogy valamit elrontottam, mert hiányérzete van: semmi káosz, csak az üres terem. Addigra nekem is sikerült picit lenyugodnom és kiengednem a szervezéssel járó stresszt, érezve, hogy a kitartó munkának meglett a gyümölcse. Annak is örültem, hogy nem hajnali 3-kor fogok hullafáradtan ágyba dőlni, hanem talán már éjfél előtt az igazak álmát aludhatom, ám túlstimulált agyam erről másként vélekedett.
Mit keres 96 kerékpáros az EKE-iroda udvarán?
Szombat hajnali fél hatkor kissé fájó szívvel és komótosan válok meg puha ágyamtól, de nincs más választás, cselekedni kell, hogy időben odaérjek a kerékpárosok indításához. Szorgos önkénteseim, Anikó, Karolina és Tamás is időben megérkezek, így nekiállhatunk a teendőknek: kiaggatjuk a molinókat a kapura, elhelyezzük a regisztrációs asztalt és az indítócsomagokat az udvaron, pontban 7-kor pedig elkezdjük az indítócsomagok (igazolólap, térkép, biciklis rajtszám) átadását a közel 100 biciklis résztvevőnek. Közben megérkezik túraszolgálatos orvosunk, Páll Zoli, aki nagyon fontos baráti összejövetelről mondott le csak a kedvünkért (utólag is nagy köszönet!). A csapat most már teljes, lassan indulhatunk is Szindre, majd Várfalvára, előtte viszont még gyorsan felhívjuk azokat, akik nem jelentek meg a rajtnál, hogy érdemes-e még várnunk rájuk. Aki ismer, tudja, hogy a vezetéssel még mindig nem vagyok nagy barátságban, így a gyomoridegemet csak fokozza, hogy kissé fáradtan kell volánhoz ülnöm. Természetesen egy falat sem ment le a torkomon reggel, gondoltam, majd Várfalván falatozom a résztvevőnek szánt hagymás zsíroskenyérből vagy az energiapótlókból.
Szindről és Várfalváról közel 430 gyalogos indul
Első állomásunk Szind, ahol néhány résztvevő már az üzlet/kocsma teraszán melegít be a nagy próbatételre, én az autóból kiszállva kicsit bénáskodom az egymásba ragadt dobozokkal, de Zoli gyorsan segít. Az unitárius parókia udvarán minden rendben: a sátrak állnak, az Urák család és Venczel Enikőék mosolyogva fogadnak, a Gy30-asok és Gy17-esek tömege már szétoszlott, az idősebb EKE-tagok szorgalmasan kenegetik a kenyereket a konyhában, köztük Nagy Lajos és felesége, Kelemen Magda és Pálfalvi László. Pethő Adél barátnőm is megölelget, kérdezi, sikerült-e többet aludni, mint tavaly, aztán ugrás is vissza az autóba, igyekszünk Várfalvára segíteni a Gy10-esek indulásánál, akik több mint 300-an regisztráltak. A Tordai-hasadék fele haladva néhány gyalogost magunk mögött hagyunk, a telefonom párszor felcsörren, de a vezetésre hivatkozva inkább nem veszem fel. A túra hetén nagyjából 40-szer csörrent meg az EKE-telefon, a sajátomra csak pénteken 19 hívás érkezett... Várfalván az EKE-Várhoz vezető utcába érve vidáman köszöntenek a zöld pólós önkéntesek, Huni és Attila, akik kérésemnek megfelelően ügyesen irányítják a forgalmat, közben Bogya Zoli is megérkezett a Bükki Kempingtől Ferencz Lórival, ahonnan a Gy55-ösöket és a hat szem maratonistát indították Kerekes Kinga és Kovács Kati koordinálásával. Az EKE-Várnál is minden rendben, a molinók szépen kifeszítve, a sátrak, regisztrációs asztalok a helyükön, a szorgos önkéntesek pedig Ádám Gábor igazgatásával indítják a legrövidebb túraváltozat résztvevőit. Az idősebb EKE-tagok is berendezkedtek és Fehér Zsuzsa vezetésével már nekiláttak a hagymapucolásnak, a kenyérkenegetésnek. Néhány kérdés érkezik felém az önkéntesektől, majd Sipos Árpival, a Székelykő pontbírójával megbeszéljük a forgatókönyvet: a CERT Transilvania önkéntese viszi fel őket profi terepjáróján mind a harmincszor 6 liter vízzel és a sátorral együtt, este pedig le is hozza őket. Ezután megjelennek a Maszol újságírói Lőrincz Annával az élen, akivel gyorsan meg is ejtjük a beígért videós interjút. Még egy gyors fuvar Szindig, ahol reggel véletlenül túl sok kenyeret hagytak, útközben Fazakas Feri hív a Hordós-kút ellenőrzőponttól, hogy visszafelé leszedik a jelzőszalagokat Názár Erzsébettel és Szilágyi Bandival. Amint visszaérek Várfalvára a nagy csapat indul át Torockóra: az önkéntesek a Quadrion egyik buszával, Boér Botond és Cuzdorian Tamás a jól megpakolt dubával, én pedig a kisautóval. Az Aranyos-völgyén gurulva kissé aggódva figyelek fel a sötét fellegekre és erősen imádkozni kezdek magamban...
Minden út Torockóra vezet: gulyás és jó hangulat a célban
Torockóra picit késve érkezünk, pár perccel 13 óra előtt az első futó, Sztranyiczki Gábor már a célban vár ránk, Botond pedig gyorsan előbányássza a dubából az SI-card olvasót, hogy rögzítse az adatait. A Barabás Ibolya vezette hölgytársaság birtokba is veszi a konyhát, keresik a gázpalackot, nem találják, meglesz, de üres, ja, nem, még félig tele, így Nagy István Bajusz, aki Kovács Evelinnel és Kasza Izával érkezett az Adrenalin Park ellenőrzőponttól, gyorsan segít is beszerelni. Közben próbálom koordinálni az embereket: a szerevezési kellékeket vigyétek a kultúrotthonba, az asztalokat és sátrakat az udvarra, itt fogadjuk az érkező gyalogosokat, bringásokat és futókat, itt lesz az utazási iroda, itt pedig az EKE-bazár. Minden sínen, az önkéntesek ügyesen, önállóan feltalálják magukat, mindent megoldanak, így rövidesen felkészülten várjuk a fáradt túrázókat. Lőrincz Feri is megérkezik 14 óra előtt a kisbusznyi krumpligulyással (ekkora mennyiséget életemben nem láttam), így a hölgyek neki is látnak a munkának. Közben Szabó Lilla, Adrien és Laca is megérkeznek a Túri-hasadék ellenőrzőponttól, így át is adom nekik az utazási iroda vezetését, ahol összesítik a beérkező túrázók igényeit: ki, mikor, melyik busszal szeretne visszautazni Várfalvára, Szindre vagy Kolozsvárra. Megnyugtató, hogy mindenki tudja a dolgát, kellően le vannak osztva a feladatok, így jut időm foglalkozni a megérkezett mentősökkel, pár szót váltani támogatóinkkal, felcímkézni a kupákat és érmeket, megírni az önkénteseknek az emléklapokat. Sajnos két szerencsétlenség történik: egy hölgy kificamítja a bokáját a Székelykő nyergében, de a CERT-es önkéntes gyorsan le is hozza a mentőhöz, egy másik hölgynél viszont törést állapítanak meg, vele a Nagyárkon lefelé történik a baleset, rajta a hegyimentők segítenek, majd a hivatalos mentőszolgálat. Amint beérkezik az összes futó, Bogya Zoli segít az eredményhirdetésben, mindenki megkapja a megérdemelt érmet és kupát. A hölgyeknél az egyedül induló Manea Andrea viszi el az első díjat, a férfiaknál pedig Sztranyiczki Gábor, Papp Csaba és Poting Răzvan lesznek a dobogósak, őket követi Molnár Tibor és Manea Cristian.
Nagy hajrá az utolsó 100 méteren
Ádám Gábor aggódva hív fel hat óra felé, hogy néhány magyarországi résztvevő a kérése ellenére is nekivágott Várfalváról a Székelykőnek, így várhatóan csak 9-10 óra felé érkeznek a célba. Közben lassan megtelnek a buszok, fogynak az oklevelek és jelvények, a fazekak is ürülnek, de még így is nagy mennyiség érintetlen marad, elajándékozzuk a Kis Szent Teréz Gyermekotthonnak. Este fél 10 felé kisebb ijedtség támad, mert kiderül, hogy az 50 személyes busz nem indult vissza Kolozsvárról, szegény Laca pedig rémült arccal tartja kezében a buszos listát, hogy neki még 40 személyt haza kell szállíttatnia. Egy percre lenyugszunk és kiszámoljuk, hogy a három kisbusz elég lesz az utolsó fuvarokra, s végül lemondunk arról a pár személyről, akik feliratkoztak a szindi járatra, de közben felszívódtak. Este 10-re szinte teljesen kiürül az udvar, pár gyerek futkározik a kultúrotthonban, az utolsó mosatlant is elintézzük, s végül már csak hárman maradunk Botonddal és Tamással. Kissé fáradtan, de elégedetten kocsikázunk visszafelé az EKE-Várhoz, éjszakai szállásukhoz, én pedig a ragyogó holdban gyönyörködve hálát érzek a 67 kitartó, lelkes és szorgos önkéntesért, akik nélkül nem lettünk volna képesek ekkora rendezvényt kézben tartani. Ha még lenne hely az újság hasábjain, mindnyájukat felsorolnám név szerint.