Egyre kevesebb van Merza Gyula nevezetes óriási fáiból
Merza Gyulában talán a régi EKE egyik legjellegzetesebb, legmeghatározóbb személyiségét tisztelhetjük. Magas kort ért el és az egyesület alakulógyűlésétől egészen élete végéig elkísérte az EKE időbójáit, valósággal az EKE „élő történelme” volt. Alapító tagja, 36 éven át főpénztárosa, folyóiratának hat éven át szerkesztője, néprajzi múzeumának igazgatója, majd nyugalmazott igazgatója, az EKE tiszteletbeli elnöke volt. De benne volt az építő-műszaki, az irodalmi, útjelző bizottságokban, a balneológiai osztályban, tagja volt a Kolozs vármegyei osztály kebelében 1897-ben működő Vlegyásza-klubnak, de elnöke volt az EKE Lépésmérő társaságának is. Munkássága alapján megalakult az EKE külföldi bizottsága, melynek 1898-ban elnöke volt, és még sorolhatnánk. Egyesületünk iránti hűséggel, legjobb tehetsége szerint tett mindent, amire szükség volt, az impériumváltás után pedig úgy – végigbábáskodta az EKE alapszabályainak elismertetéséért folytatott egy évtizedes (1920–1930) küzdelmét –, ahogyan lehetett.
Már az EKE újjáalakulása utáni évektől hagyománnyá vált, hogy év végén legalább egy emléktúrával megemlékezünk nagy elődünkről. Sok kirándulóhely kötődik nevéhez, hiszen jó ismerője volt a városunk körüli erdőknek. Diákként 1876. szeptember 15-én járt először a Bükkben, utolsó kirándulását pedig 1943. október 24-én tette a Hójába, ez az 1120. Kolozsvár környéki kirándulása volt. Nevét viseli a Bükkben a Merza-kilátó és a volt Merza-menedékház, de névadója volt az Árpád-csúcsnak, a Majláth-kútnak, amelyek immár végérvényesen meghonosodott elnevezések a turistaköztudatban.
Idei kirándulásunk, melyet Szatmári Béla szervezett november 26-án, ezúttal egy közelebbi helyet, a Cérna-forrás tisztását látogatta meg. Éspedig Merza Gyulának az Erdély 1940-es évfolyama utolsó számában megjelent Nevezetes óriási fák című írásának kapcsán. Itt két fát is megemlít a kolozsvári Bükkből, a gorbóvölgyi Ördögfát és az Ikerbükkfát. Ezek már rég nem díszítik erdőnket, de az egykor, még nem is olyan rég őserdő jellegű Bükknek a Szénégető oldalában levő néhány „maradványfáját” a turisták az „Ördögfa” gyűjtőnévvel illették. Sok évszázados, göcsörtös, bibircsókos törzsek ezek, tekervényes új hajtásokkal. Annak idején, valamikor a XX. század elején ezeket nem vágták ki, hiszen elfacsarodott alakjuknál fogva faanyaguk használhatatlan volt, gerendát sem, deszkát meg éppen nem vághattak volna belőlük. Amúgy láncfűrész sem volt még akkoriban, csak a fejsze bánta volna a majdhogynem megkövesedett bibircsókokat. Úgyhogy inkább ott hagyták őket. Idővel a fiatal, új erdő is rájuk nőtt, az Ördögfák pedig tengetik tovább életüket, rejtve a kíváncsiak pillantása elől...
Egyik jellegzetes, talán a legszebb Ördögfa a Cérna-forrás völgyében található. Körülötte nyílik először a hóvirág. Hazatértünkben a megemlékező kirándulásról ezt szerettük volna meglátogatni.
Azonban a völgy alján meglepetés: az Ördögfa kidőlve, a néhány lépésnyi tisztás földjén hevert. Talán a talajszinttel majdnem vízszintes törzs már nem bírta a valósággal fákká serdült két új hajtás súlyát? Egy vihar szélrohamát nem viselte el már az öreg test? Vagy felelőtlen emberek segítettek be? – találgattuk. Ki tudja, mégis a viharra gyanakodnék, de ennek most már nincs is különösebb jelentősége. Ez az Ördögfa is elpusztult, visszaállítani már nem lehet; eggyel kevesebb, sokak számára kedves egyedi fája van a Bükknek. Búcsúzunk tőle Merza Gyula ide illő verses nekrológjával, mellyel az Ikerbükkfa 1925. július 23-án bekövetkezett szomorú pusztulásáról a fentebb említett írásában emlékezett meg:
Egy fa-óriás tragédiája
Furcsa odvú vén csodafa
Bükktetőre vivő úton,
Gyökerében kővé válva
Őrt állt egy százados múlton. (...)
Nemrég épp a szebb sudarát
Villámcsapás ledöntötte
S ez élettárs a turistát
Oly gyászosan köszöntötte.
Egy végzetes vihar végre
Árva törzsét is leverte,
Úgy sincs szükség már őrszemre...
Ki ismerte, megkönnyezte.
Amit még tehetnénk, hogy a többi még meglevőt fokozottabb figyelemben, védelemben részesítjük. Nemcsak az Ördögfákat, hiszen a Bükknek még van néhány egyedi fája: elég, hogy csak a Bartha-kilátó öreg borókafenyőjét említsem (vajon hogyan került oda ez a magasabb régiókra jellemző fa?). Vagy a Havasbükke alatt levő óriási fát, mely világítótorony gyanánt kalauzol már a Gorbó-völgy–Plecska-völgy szádájától az EKE-forrás felé. A könnyezés után a hatékony továbblépést kezdhetnénk talán ezzel: vegyük számba, leltározzuk jellegzetes óriásfáinkat.
Tóthpál Tamás
