Az elmúlt hónapokban is tengerek üledékeiben keresgéltünk: hol egykor élt élőlények maradványait, hol tűzhányók kiokádott anyagát, hol pedig öblök vagy mélytengerek só-lerakódásait. Van azonban egy időszak, melynek üledékeiben mindezeket egyszerre megtaláljuk, igaz más formákban, mint amelyekben eddig megismertük azokat. Olyannyira más formában, hogy a tudomány is csak most fejtegeti, miféle körülmények uralkodhattak ezeknek az üledékeknek a lerakódása idején itt, a mai Kolozsvár vidékén, vagy az Erdélyi-medence, vagy a már emlegetett Paratethys-térség egész területén. Ezek a körülmények pedig a tenger, a Szarmata-tenger (mivel ennek az üledékeiről lesz szó) fizikai–kémiai–biológiai feltételrendszerét jelentik.
A Szarmata-tenger titkai
Mindenekelőtt abban, hogy olyan egyedi tengeri élővilág népesítette be, melyhez hasonló sem előtte, sem utána, az egész földtörténeti időben nem volt. Mi okozta a tengeri élővilág ilyen különös alakulását? Mindenekelőtt az, hogy e Szarmata-tenger teljesen elzáródott a Világóceántól. Ez önmagában is elégséges lett volna, hogy egyedi élőlényfejlődés induljon itt be. Hiszen volt már ilyen vidékünkön is, amikor a Fellegvári Formáció Corbula és Cyrena nevű kagylókat tartalmazó rétegei lerakódtak. A Szarmata-tenger elzáródásakor (is) olyan vízminőségbeli eltérések jelentkeztek, amelyek az elszigetelt élettérben maradt élőlények jelentős részének a továbbfejlődését végképp megakadályozták. Csak igen kisszámú élőlénynek sikerült túlélni a tengeri elzáródást, ami az élettér fizikai–kémiai feltételrendszerének radikális megváltozására utal. Amire elsőként gondolhattak (és gondoltak is) a kutatók, az a sótartalom megváltozása volt. Hiszen az élet a Világóceánban alakult ki, és fejlődött majdnem négymilliárd éven keresztül, ami azt jelenti, hogy a tengeri élővilág gyakorlatilag ehhez a nagyjából állandónak, de legalábbis az utolsó félmilliárd évben (vagyis a kövületekkel jól követhető Föld-fejlődés ideje alatt) biztosan állandónak minősülő – 3,45%-os konyhasó tartalmú – sósoldathoz idomult. A legtöbb tengeri állat például a mai napig csak igen kis sótöménység-változást képes elviselni. Vagyis a sótartalom növekedésével vagy csökkenésével ezek a fajok egyszerűen kipusztulnak. Ilyenek például az ismertebbek között a korallok, vagy a legtöbb tüskésbőrű, de a nagyon kényesek között szép számmal akadnak kagyló- és csigafélék, ízeltlábúak és gerincesek egyaránt.
A Paratethys területén, a középső-miocén végén, azaz a szarmata-időszakot követően, bizonyítottan kiédesedési folyamat játszódott le, hiszen annak maradványtengereiben (mint a Káspi-tóban vagy a Fekete-tengerben) máig fennmaradt élőlények töretlen fejlődésben alakultak ki, s ma egy, az óceánok vizénél lényegesen kisebb töménységű sósvízben (nagyjából 1%-os sósoldatban) érzik otthonosan magukat. Hozzászoktak. Erre alapozva, a korábbi kutatók a kiédesedést a Világóceántól való elzáródás pillanatáig, vagyis a Szarmata-tenger születéséig vezették vissza.
A zavaró csak az volt, hogy a Szarmata-tenger vizében túlélő fajok, vagy akár nagyobb rendszertani csoportok közt olyanok is akadtak – nem is kevés –, melyek mindenkor inkább elviselték a sótartalom növekedését, de annak csökkenését soha. Volt még egy meggondolkoztató tény: rendszerint attól a pillanattól kezdve, hogy egy, az óceánoktól elzáródó vízi élettér só-koncentrációja csökkenni kezd, nagyon hamar elterjednek a nagyobb sótűrő képességű, többnyire az esztuárok vagy más szóval tölcsértorkolatok tájékán élő, de édesvízi eredetű fajok, és nagyon versenyképesek lesznek az új környezetben. Ám ezek a fajok (mint a vándorkagylók rokonsági körébe tartozó kecskeköröm-kagylók vagy Congeriák) a Pannon-medencében csak a szarmata-időszakot követően, a pannóniai-időszakban hódították meg ezt az elzárt tengerrészt.
A ma is aktív magyarországi kutató, Jámbor Áron, az 1970-es években még azt is észrevette, hogy ásványtani érvek – mint a gipsz jelenléte, vagy a gyakori konkréció-képződés (lásd például: feleki gömbkövek, vagy ikraköves [oolitos] mészkövek) – is szólnak amellett, hogy nehezebben legyen elképzelhető a szarmata-időszak alatt a kiédesedés megkezdődése. Annál valószínűbbnek kezdett látszani az, hogy ekkor még inkább a tengervíz besűrűsödése történhetett meg. Ezt Jámbor Áron akkor meg is fogalmazta egy tudományos dolgozatában, de sokáig nem sok híve akadt ötletének. Az utóbbi őslénytani búvárkodások azonban egyre inkább azt igazolják, hogy feltételezése valós. A Paratethys elzáródása a szarmata-időszakban előbb a tengervíz besűrűsödését eredményezhette – valószínűleg az akkor még uralkodóan csapadékszegény, meleg éghajlatnak köszönhetően. Majd csak a pannóniai-időszak jelentette, az is csak a Kárpát-medencén belül – valószínűleg az Ős-Duna édesvízszállításának betudhatóan – a kiédesedés kezdetét, ami a Kárpátokon kívüli térségben (Kelet-Paratethys) még későbben, az ott azonosítható meotiszi-emelet üledékeinek lerakódása idején következett be.
No, ennyi elmélet után vegyük a hátizsákot, a geológus kalapácsot, és induljunk megkeresni Kolozsvár környékének szarmata-kori üledékeit.
Tengeri üledékek a
kincses város környékén
Induljunk ezúttal északi irányba, mégpedig a Kajántó völgyétől keletre. Ahol ma szupermarket áll, korábban agyagbánya működött. Az Írisz porcelángyár nyersanyagalapját szolgáltatta. A szupermarket háta mögött ma is felismerhetők az egykori fejtés nyomai. Ma már csak alapos keresgéléssel találhatunk itt fedetlen, érintetlen agyagrétegeket, de néhány évvel ezelőtt ezek még a fejtő által feltárva, szabadon tanulmányozhatók voltak itt. Tanulmányozták is szorgosan a geológusok, mert ezek a rétegek csak ritkán láthatók eredeti helyzetükben a felszínen, mivel agyagtartalmuk miatt könnyen csúsznak, folynak, főleg bizonyos éghajlati feltételek mellett, melyek vidékünkön nem ritkán megadattak a földtörténeti közelmúltban.
Mi is volt az, ami annyira érdekelte a földtanászokat az Írisz telepi agyagfejtőnél? Természetesen az is, mennyire hasznosítható ipari célokra az itt előforduló agyag, de egyúttal az is, mikor, milyen környezeti feltételek közt keletkeztek ezek az agyagok. Szemmel látható (tehát: makro-) kövület ritkán került elő ezekből az üledékekből, de annál gazdagabbak ezek a rétegek a szemmel nem látható apróságú (mikro-) kövületek – likacsoshéjúak (foraminiferák), kagylósrákok (osztrakódák), vagy nagyobb állatok apró szilárd-elemei, mint a halak egyensúlyérző szervéből származó otolithok – maradványaiban. Ezek a maradványok egyrészt a kort is elárulják, amelyben az őket magukba záró üledékek keletkeztek, de azokat a feltételrendszereket is, melyek a korabeli tengerfenéken uralkodtak (vízmélység, hőmérséklet, sótartalom, táplálékforrás stb.). Azokat a kövületeket, amelyek inkább a keletkezési korról adnak felvilágosítást, vezérkövületeknek, azokat pedig, amelyek inkább az egykori élettelen és élő környezetre utalnak, fácieskövületeknek nevezzük. (Gondoljunk a román faţă szóra: ez is, akár az előbbi, a latin nyelvből származik. Esetünkben a környezet arculatát – az élettér élő és élettelen jellemzőit – kell a fácies összefoglaló kifejezés alatt értenünk.)
Nos, az Írisztelepi-agyagfejtő rétegeiben végzett kutakodásoknak köszönhetően a tudósok megállapították, hogy ezek a szarmata-időszak elején rakódtak le, és – ha nem is állapítható meg a pontos mélység –, hogy az itteni rétegek inkább több száz méteres, mélyvízi tengerfenéken, mint sekélytengeri környezetben képződtek. Mivel ezek a rétegek korban, de keletkezési feltételekben is különböztek a Felek falu és a Feleki-gerinc környékén fellelhető (szintén szarmata-időszakbeli) homokos rétegektől (ez utóbbiak a szarmata-időszak vége felé, tengeralatti, zagyáras lejtőkön képződtek), megkülönböztetésül az egyiket Írisz telepi Agyagformációnak, a másikat pedig Feleki Homok Formációnak nevezték el. Az utóbbi formációt a jövő hónapi számban látogatjuk meg, míg ma az Írisz telepi Agyagformációval ismerkedünk.
Fogascet-kövület az Írisztelepi-
agyagfejtőben
Miket is találtak az Írisztelepi-agyagfejtőben őslénybúváraink? Amint már említettem, rengeteg likacsoshéjú (köztük sok magas sótartalom-igényűnek) mészvázát. Az utóbbi néhány évtizedben többen is tanulmányozták ezeket, közülük most csak a már örök kövület-vadászmezőkre távozott Gábos Lajos egyetemi szaktanár nevét említeném, aki tanítványaival közel félszáz foraminifera-vázat azonosított itt, de ez a szám azóta majdnem megduplázódott. Kagylósrákot keveset találtak, de azok voltak a legjobb környezetjelzők, azaz fácieskövületek. Néhány ritkaság is előkerült, mint a másfél évtizede Vlad Codrea által azonosított, kihalt fogascet, a mai delfinekhez hasonló Kentriodon-féle maradványa, vagy említhetnénk azt a két fenyőtoboz-félét, melyet innen írtak le a tudomány számára. Mégpedig úgy elkeresztelve azokat, hogy két híres kolozsvári geológus nevét őrzik. A két erdei-fenyő rokonságba tartozó faj neve így lett Pinus Szadeczky Tuzson, illetve Pinus teoreoki Fuchs. Az első tehát Szádecky-Kardoss Gyuláról, a másik pedig Török Zoltánról kapta a nevét, természetesen a nemzetközi nevezéktan írásmódját szem előtt tartva. Mindketten a kolozsvári egyetemi földtanoktatás kimagasló alakjai voltak.
Ha valakit korábban megfogott a vulkáni tufák kolozsvári előfordulásainak témája, közlöm vele, hogy az Írisztelepi Agyag Formációban is bukkanhatunk méteres, vagy annál kisebb vastagságú tufa-rétegekre (közbetelepülésekkel), nemcsak az Írisztelepi-agyagfejtőben, de a Szénafüvek csuszamlás-frontjainak felső részében, vagy a megcsúszott „koporsók” kalapján is. Ezzel azt is elmondtuk, hogyha a típuslelőhelyen mostanság nem sikerül ezt a formációt közelebbről megvizsgálnunk, a Szénafüvek természetvédelmi területén (az agyagfejtőtől néhány kilométerrel északabbra) is megtaláljuk azokat. Sőt, arra is felhívnám a figyelmet, hogy az ottani agyagokban rengeteg, szépen átjegecesedett, centiméteres nagyságrendű gipsz-kristályhalmazt is gyűjthetünk, mint a fennebb emlegetett szarmata-időszaki környezet túlsósságának bizonyítékát.
Wanek Ferenc
