Mióta a globális tektonika a modern földtani szemlélet alfája és omegájaként 1973 körül kikristályosodott, tudjuk, hogy az óceánok nem örök életűek. Szemben a kontinensekkel, amelyek a Föld kérgének állandó, megőrződő, bár folyamatosan alakuló elemei. Miért e kétféle viselkedés? A globális tektonika alapvető hozadéka, hogy magyarázni tudja a kontinensek vándorlásának Alfred Wegener német meteorológus által felismert tényét. A magyarázat lényege, hogy a Föld köpenyében (a Föld kérge és magja közötti, átlagosan 30 km-től 2 900 km mélységig terjedő részében) a radioaktív bomlásnak is betudható hő kiegyenlítésére törekvő anyagnak egyetlen gyakorlati lehetősége van: a hő-konvekció, vagy hő-körforgás (mint a meleg levegő esete a fűtött szobában). Akármilyen hihetetlen, ez szilárd halmazállapotban zajlik, igaz, nagyon lassan, mm/év nagyságrendben. A meleg áramlat felszáll, az óceánközépi hátságok mentén kerül felszínre, majd lehűlve alábukik, visszaforog a mély óceáni árkok vonala mentén. A hőáram-körök a hátukon cipelik a kéreglemezeket. A Föld kérge viszont kétféle: óceáni és kontinentális. Az óceáni kéreg anyaga azonos a köpeny anyagával, csak a nyomáskülönbség miatt annak kicsit másabb a szerkezete. A kontinentális kéreg annál sokkal könnyebb. Ezért, míg az óceáni kéreg együtt forog a köpenyanyaggal, a kontinentális kéreg mindig a felszínen marad. Olyan ez, mint mikor a pillés tejet lassan forraljuk, a pille alatt a tej buzog, végzi a hő-kiegyenlítő körforgását, ám a pille mindig fölül marad mert könnyebb!
A hőáram-ciklusok párosak. Kettő-kettő szét-, illetve összeforog. A szétforgásnál születnek az óceánok, de ha azok túl nagyok lesznek, elindul az ellentétes mozgás is. Az összeforgó hőáram-ciklusoknál elfogynak az óceánok. Ezek rendszerint azzal végződnek, hogy a két ellentétesen mozgó lemez hátán összefut két kontinens, s a további mozgást az ütközés meghiúsítja. A lemezek ütközései a Föld sebhelyei: a hegyrendszerek. Az a hegyrendszer, mely Észak-Afrikától (Atlasz-hegység) Eurázsián át (Pireneusok–Alpok–Kárpátok–Balkán-hegység–Anatóliai-hegység–Kaukázusi-hegység–Pamir–Himalája) húzódik, egy óceán eltűnésének a sebhelye. Ezt ez egykori óceánt nevezzük Tethysnek.
Amikor az afrikai kontinens a róla leszakadt indiai mikrokontinenssel együtt Eurázsiához közeledett, a feszültség következtében elkezdődött az előbb leírt Alpok hegyrendszerének a kiemelkedése. Ez a szó szoros értelmében kiemelkedés volt (a tengervízből), mivel Európa déli és Ázsia délnyugati részét epikontinentális tenger borította, amelyet a kiemelkedő hegyrendszer elzárt a világóceán részét képező, de egyre szűkülő Tethys-óceántól. Az északon félkörívben szárazfölddel, délen hegyrendszerrel elzárt terület beltengerré vált. Időről-időre a hegyrendszerben kapuk is nyíltak, így időnként helyreállt a világóceánnal a kapcsolat, hol az éppen születő Atlanti-óceán, hol a már idősebb Indiai-óceán irányában. A beltenger, mely így leszakadt, de időnként újrakapcsolódott a világóceánnal, a Paratethys.
Az elzárt beltengerben sajátos élettér, sajátos (endemikus) élővilág alakult ki. Az életfejlődés természetes kísérleti helye ez, mely nem állt kapcsolatban az óceáni élővilág egységes fejlődéstörténetével. Igaz, az időnkénti kapcsolatok egy-egy hullámmal behozták a világóceánok időben változó élőlényállományát, de ki nem egyenlítették. Ezért, mivel a rétegtan elsősorban az őslénytanra alapul, és a Paratethys őslényanyaga nehezen, vagy esetenként egyáltalán nem párhuzamosítható a világóceánhoz kötődő őslényanyaggal, a tudósok kénytelenek voltak helyi rétegtani beosztást bevezetni, ami csak a Paratethys-tenger térségére érvényes. Ez a beosztás felöleli az oligocén–miocén–pliocén időintervallumát, azaz a Föld történetének utolsó 25 millió évét. A Nádaskóródi Homok Formáció a Paratethys sajátos rétegbeosztásában a második miocén időszak, az eggenburgi időszak alatt született.
A Nádaskóródi Homok Formáció kövületei, azok, amelyek Nádaskóródon és a Róka-dombon őrződtek meg a leggazdagabb összetételben, olyan pillanatról árulkodnak, amelyben a Paratethys-tenger nagyon rövid ideig kapcsolatba került az Indiai-óceánnal. Ezt abból kiindulva állíthatjuk, hogy a nádaskóródi és róka-dombi őslénytársulatokban ott vannak azok a nagyméretű fésűskagylók (a Chlamys gigas és Fabellipecten solarium), amelyek csak onnan származhattak. Ez adja a különös jelentőségét ennek a kövületlelőhelynek, amely egy egykori tengeri kapcsolat dokumentuma. Természetesen vannak itt más faunaelemek is, gyakori és könnyen felismerhetők többek közt a Pectunculus (Glycimeris) fichteli, szintén elég nagy, de aragonit-alapú vázai, vagy inkább lenyomatai is. (Ennek a kagylónak a neve őrzi a francia Johann Ehrenreich Fichtel nevét, aki a nádaskóródi faunát 1780-ban világhírűvé tette.) Csigák is vannak szép számmal, köztük gyakori egy toronycsiga-féle, a Turritella archimedis. Ritkább, de található cápafog, rákpáncél-töredék stb.
A fésűskagylókról jó tudni, hogy kivételt képeznek a rokonságukon, vagyis a kagylóféléken belül, ugyanis, a kagylófélék legtöbbje nem, vagy alig képes helyváltoztatásra. Rendszerint az iszapba fúródva, vagy a szilárd aljzatra rögzülve élnek. Szinte kizárólag a vizet átszűrve szerzik be táplálékukat: mindenféle élő vagy elhalt apró, lebegő élőlényt, szervesanyagot. A fésűskagylók azonban leleményes helyváltoztatók, így akár ragadozók is lehetnek. Ezt pedig úgy teszik, hogy a két (aszimmetrikus) kagylófélt előbb szétnyitják, beáramlik a víz, majd erős összehúzó-izmaikkal gyorsan zárják, a víz pedig kiáramolva, lök egy nagyot a kagylón, mely így ugrásszerűen helyet változtat. Ami érdekes, hogy mindig hátrafelé. Legalábbis, ha az elöl-hátul ellentétben azt tekintjük „előre” amerre a szem van. Ebben is rendkívüliek, hiszen rokonaiknak szemre sincs szükségük! Nekik van. Nem is egy! A hátkagyló minden bordája végén van egy szemük. (A hasi kagylófél domborúbb, ezért aszimmetrikus a kagylójuk.)
Ha kicsit körülnézünk a környéken is, megláthatjuk, hogy kirándulási célpontunk mennyire kapcsolatban van a múltkori, május 28-i kirándulás-bemutatónkkal (lásd az akkori lapszámot), melyben a Fellegvár-oldalba sétáltunk, hiszen a homokbánya lapos előtere alatti meredeken, igaz, ma bozóttal s szeméttel megspékelve, de kis ambícióval ott találjuk a Fellegvári Homokkő Formáció Corbulás rétegeit, sőt mélyebben a Danki és Mojgrádi Formációk rétegeivel is találkozhatunk. Ha pedig kikapaszkodunk a fejtő fölé, megkerülve azt az északi oldalon, a tetőn, és alatta, egy meredek feltárásban másik formációra találunk, amit a következő alkalommal mutatunk be (a változatosság kedvéért más feltárásokon keresztül is): a Dési Tufa Formációra.
Wanek Ferenc
