Február 5-én, vasárnap, a Havasrekettyei (Răchiţele) vízeséshez kirándultunk. Havazott, és a hőmérséklet –12 °C alatt volt a hajnali órákban, de napközben –6 °C-ig emelkedett. Ez a vízesés az Erdélyi-szigethegység egyik legszebb látványossága, Kolozsvártól mintegy 80 km-re. A túrát László Györgyi szervezte, 15-ön vettünk részt.
A vízesés Havasrekettye falu központjától 5 és fél km-re található, egy tábla mutatja az irányt. Már az odavezető út is csodálatos. A falutól erdei úton haladunk, amely autóval is járható, de a havas, téli idő megnehezíti a közlekedést. A kocsik a faluban maradtak, gyalog vágunk neki, kb. másfél–két óra az út (inkább kettő). Körülöttünk minden fehér, vastag hóréteg borítja a házfedeleket, kerítéseket, udvarokat és a fenyőket. Az idő zord, ködös, szürke felhők takarják az eget, akármelyik percben elindulhat megint a havazás. Szerencsénkre az úton a kocsik letaposták a havat, így könnyebben haladunk, de ha lelépünk az útról, a hó térden felül ér. Az út enyhén emelkedik a Stanciu-patak jobb partján, elhagyjuk az utolsó házakat, elhalad a Stanciu-tisztás mellett, és megérkezünk a Havasrekettyei-vízeséshez.
Czárán Gyula a Bihari-hegyek „turistaapostola” egy évszázaddal ezelőtt páratlannak minősítette mind magassága, mind hozama után. 1897 végén bejárta és elkészítette a Havasrekettyei vízesést érintő „próbakörutat” a vízesés melletti legszebb kilátópontokkal, rálátással a Vigyázó-gerincre, illetve a lenti szakadékra. Itt található a „Felső Menedékház”-nak nevezett sziklaalagutacska is. A vízesésre szép rálátást nyílik a közeli Sas-bércről.
„A vízesés méltán vívott ki szép nevet s élvez nagy népszerűséget a turistavilágban; egyike azoknak, melyekben a vízesések szépségére s imponáló hatására nézve legfontosabb mindkét tényező – úgy a víz bősége, mint a zuhatag magassága közreműködik, hogy a benyomást megkapóbbá tegye” – írja róla Czárán Gyula.
A vízesés 1000 méter magasságban található, vad környezetben, sziklatornyok között. A felső szakasz alján 10 m átmérőjű vájat biztosítja a víz fátyolként való szétszóródását. Ezért a helybeliek „Menyasszony fátylá”-nak is nevezik a vízesést. Helyi legenda is fűződik a keletkezéséhez: egy menyasszony az esküvője napján a sziklákról lezuhant, fátyla felakadt a sziklákon, az esküvői vendégek megsiratták, és a könnyekből fakadt a vízesés.
Télen a falakat permetező víz megfagyva vastag jégréteget képez, ez alkalmassá teszi jégmászásra. A jégmászás a téli extrém sportok újabban divatos fajtája, a hegymászás egyik speciális változata. Akik ezt a sportot szeretik, a tanultaknak az alpesi túrák során is hasznát veszik. A helyes mászó- és lépéstechnika, a jéggel való megbarátkozás óriási biztonságot nyújt az alpesi mászás minden területén. Népszerűségét jelzi, hogy versenyeket is rendeznek. A Havasrekettyei-vízesés melletti jeges sziklafalon is telente, már évek óta szoktak jégmászóversenyt szervezni. Az Outdoor Apuseni Egyesület idén február 3. és 5. között rendezte meg a IX. Havasrekettye Országos Jégmászó Bajnokságot. Ennek a rendezvénynek láttuk vasárnap délelőtt a befejező szakaszát.
A vízesés alsó szakaszának és a jégmászók ügyességének megcsodálása után tovább mentünk a szerpentinen, hogy óvatosan, felülről is letekinthessünk a lezúduló vízre. A völgyön felfelé haladva két turistajelzést is találunk. A piros pont a vízesés körútját jelzi Havasrekettyéről (12 km, 500 m szintkülönbség) a Stanciu-völgyön felfelé, amerre jöttünk. A vízeséstől az erdészúton halad tovább, és feljutunk a vízesés tetejéhez, elhaladunk a hegyimentők háza mellett, 50 m után a jelzés jobbra kanyarodik és emelkedni kezd. Magas mészkő-csúcs irányában halad, az ösvény enyhén emelkedik az erdőn át, felér egy gerincre, elszórtan fenyők, fehér hó, csodálatos környezet, majd egy ereszkedő végén levezet a település fatemplomához, arra az erdészútra, amelyen a vízesés irányába mentünk. A csoport egy része, a felső utat választotta, a piros pont jelzésen térdig, helyenként még nagyobb hóban vágtak utat maguknak és járták be a vízesés körútját. A többiek a Stanciu-völgyön, a már leírt úton tértek vissza a faluba.
Az erdészúton a kék pont is elhalad mellettünk. Az úton tovább, 1–1,5 óra alatt a Fehér-kövekig (1557 m) juthatunk, illetve újabb 1,5 óra alatt a Vlegyászához vagy a Vlegyásza menedékházhoz érhetünk (ez a Vigyázó csúcs körútja).
A vízesés nagy népszerűségnek örvend a turista-világban. Nincs távol a főútvonalaktól, Bánffyhunyadról, Kolozsvárról, sőt még Nagyváradról is télen–nyáron egy nap alatt jól megjárható.
Pál Gyöngyi
Brassai és Gyarmathyék a retyiczeli vízesésnél 1876-ban
A Rekiceli-vízeséshez tett EKE-kirándulás kapcsán ezúttal Gyarmathy Zsigáné A levegőben című tárcájából közlünk részletet. Valaha akár „csak” Bánffyhunyadról is egy-két napos, valóságos expedícióra kellett vállalkoznia annak, aki látni akarta a vízesést. Gyarmathy Zsigáné írása alighanem az első leírása egy ilyen kirándulásnak (Magyar Polgár 1876. augusztus 12.). A jobb megértés végett tudnunk kell, hogy az írónő replikaként írta, egy augusztus 5-én megjelent, Víz felett és föld alatt című tárcára, mely a Szamoson megtett első csónakos kirándulásról szól, Gyarmathy Zsigáné tulajdonképpen ennek szerzőjével polemizál. A szerzőnő az írás elején bemutatja a résztvevőket. Brassai Sámuelen kívül sajnos nem nevezi néven őket, azonban következtethetünk Sikó Kanut havasi körjegyző és Gyarmathy Zsigmond jelenlétére. Előbbinek a továbbiakban oroszlánrésze volt a vízesésnél létesült EKE-menedékház felépítésében, utóbbi jelenlétét bizonyítaná Herrmann Antal is, a Rekiceli, vízesésnél épült EKE-menedékház avatásakor (1899) elhangzott beszédében.
A levegőben
(...) Még a szép völgyben [Gy-Zsé-né Retyicel-patakot említ, valójában a Székely-jóról van szó] homály derengett, még az óriási hegyek a napkeltét ködbe vesző csúcsaikkal jól elfedték, szóval még igen korán hallunk az ajtónk előtt egy igen harsány kiáltást, aztán néhány szót, mikből valami felkelés, mosdás és törülköző kérés volt kivehető. Képzelhető, mily rögtön, mily szégyenkezve hosszas álmunk felett, ugrottunk fel a földről, s kaptuk magunkra ruháinkat, hogy átszolgáltassuk a kért tárgyat, s ekkor derült ki, hogy minket még nem költöttek, csak a házigazda halkan társalgott ajtónk előtt egyik vendégével, azt suttogta, hogy ha majd öt órakor felkelünk, ki fog kérni egy törölközőt. De hát tehet ő róla, hogy ha mi a „halk” társalgást harsány kiáltásnak véltük, mire egyikünk meg is jegyezte, hogy bizonyosan azért kiáltott oly nagyon, mert tartott tőle, hogy a megelőző nap fáradalmai után igen mély álomba merültünk.
Most jól látom, azt az érvet akarják előnyükül felhozni, hogy a havasokon még sokan jártak addig is, de a Szamoson nem csónakázott senki. Itt sem engedhetünk, sőt elvitázhatatlan előnyben vagyunk itt is. Szekéren, gyalog, lóháton sokan járták a havast, de már repülni csak a madár és mi szoktunk. Más ember megnézi a havason, amit lehet, de mi megnéztük, amit nem lehet. Kezdjük csak elől: Hát van-e abban valami dicsőség, ha elindulunk korán reggel B.-Hunyadról a szénával tömött széles havasi szekereken s három órai út után megbámuljuk az elhagyott falvak festői fekvését, amint fehér tornyocskáikkal a napsütötte bércek oldalain végig simulnak, előre tekintve, mosolygunk a fény és árny gyönyörű változatain, amint tündöklő szalagsávokat vonnak az egymás felibe simuló fenyves erdők s az élénk zöld fűvel borított kis térségekre, rettegünk a különös fekete felhőktől, melyek helyenként sötét terítővel borítják a fenyőcsoportot, ijedten szökdécselünk le a dűlőfélben levő szekérről a három négy órai fáradtságos út után, tikkadtan borulunk a kristálytiszta, jéghideg forrásokhoz, hol a csodaszép kis nefelejcsek, mint egy zöld bársony alapra tett óriási kék koszorú fogadnak szende nyájassággal a nagy sziklák alatt, a hűs forrás köré simuló kis virágok oly kékek s oly kedvesek, hogy az ember egyaránt sajnálja leszakítani, vagy ott hagyni őket, kinevetjük a szakadó záport, mely bőrig áztat s a vízmosta szakadékok szúrós oldalain oly biztosan haladunk a gyönyörű völgybe le, mintha csak puha perzsa-szőnyegen lépegetnénk; aztán ismét sötétlő zúgó a rengeteg, eső és hő napfény, még hegyesebb kövek, még mélyebb völgy, rövid, zaklatott álom, melyből halk suttogásra ébredünk, szóval mind e gyönyörűségeken más havasi utazó is áteshetik, de ami ez után jön, azt már nem igen csinálja utánunk még a csónakázó fiatalság sem.
Másnap korán reggel elzsibbadt tagokkal, s egy alig hihető szép emlékkel arra, hogy volt idő, mikor az embernek még ép cipője és száraz ruhája is volt, megindultunk egy vízesés felé, melyhez oly járhatatlan út vezet, hogy havasi lakók állítása szerint oda csak férfi, még annak is az erőse juthat. Itt aztán sima sziklalapok oldalain, borzalmas mélységek felett, megtanul az ember repülni és csigamódra csúszni, ami annyiból áll, hogy egy-egy kiálló cukorsüvegszerű sima sziklára a vezető felhúz, innen az alant álló másik vezetőnek a karjaiba repülünk; ilyenkor aztán könnyen megtörténhet, hogy a repülés hosszabb lehetne, mint óhajtók, s akkor ott lent, honnan csak helyenként csillan fel a mélység vize, aludnók azt az álmot, melyből még házigazdánk halk suttogására sem ébrednőnk. Oh, itt e megkapó fenséges helyen szótlanságba merülünk s bámuljuk a természet nagy gazdagságát, a ritka szép havasi növényzetben, a titokzatos mélységek homályába vesző oldalain, az óriási fák törzseiből kibukkanó sziklák százados mohval borított csúcsait. Aztán bámulatunk gyönyörűséggé válik, ez pedig rendre felébreszti kedélyünk egész melegét, feledünk félelmet s fáradtságot s csak azt érezzük, hogy milyen jó az: érezni tudni! Senki sem látszik reá gondolni, hogy egy kis elsikamlástól függ egész élete. No, de ki is gondolna ilyen szomorú dologra mikor a társaság egyik női tagja ép kedélyével s klasszikus magyarságával, a legveszélyesebb helyeken, hol mindannyian rettegve tekintünk a féltett öregre, hogy vajon az a kis havasi növény, miután éppen ott hajol le, nem lesz-e igen drágán véve? Csak felkiált „Brassai bácsi egy kősziklából bele kihúzza valami legrosszabb hely is”. Ilyenkor aztán általános lesz a jó kedv, hogy hiába igyekszik tolmácsolni ijedtségét: „Meg vótam fagyva a vérem az ijedtségből” senki sem tud megijedni semmin.
No, ilyen dolgokkal volt összekötve a mi repülésünk. Önök nem repültek, de nem is részesültek aztán abban a valódi élvezetben, mit egy ilyen nagyszerű vízesés megtekintése nyújt. Az a harminc méternyiről aláomló hatalmas vízsugár, amint tündöklő parányokká törve, tündéries ezüst ködbe burkolja a mély völgy zöldmohval borított mélységét; az a sugárjáték a zúgó sziporkázó víztömeg felett, szóval mindazok a nagy szépségek, miknek leírását avatottabb kezekre bízom, megérdemelnék, hogy mindnyájok megtekintsék, mert bár elösmerem, hogy az is egy szokatlan valami: a vízen csónakázni, mégis hiszem, hogy egy ilyen vízesés megközelíti azt.
