Mire megvirradt, elhagytuk a várost. Kanyargós, imbolygós út, lovasszekerek, szénaboglyák, az út szélén legelésző állatok. Juhok fehér foltja ereszkedett a völgybe, borzos kutya ugatta meg a kis buszt. A városi ember számára egy más világ.
Az erdő már foltos. Bár még nem fagyott, a ködös reggelek sárgásbarnásra színezték pöttyökben. S ahogy haladtunk előre, s emelkedtünk, úgy haladtunk az őszbe.
Marosvécsen kipakolós vásár volt. A tavaszi cseresznyevásár jutott eszembe, helyette most fejnagyságú sajtok, zöld káposzta, pirospaprika színezte a tájat. Előttünk tejes ködben az Istenszéke, mind egy habos pamacs, pompával hívogatta a természetbúvár kirándulót.
Galonyán leszálltunk a kisbuszról, ott várt reánk a fapados továbbutazás lehetősége: a teherautó felvitt 10 km-en a völgyön, miközben egy hűséges kutyus követte. Beszippantottuk az ősz illatát. A tisztások füvét lilán lepte a sok-sok kikerics, hosszú ősz ígérkezett. Kanyargó patak csobogása, varjak károgása követte utunkat. Hepehupás, sziklás szakaszon haladtunk felfelé, bár kicsit vágott a szél a teherautó tetején, a vadregényes sziklás táj kárpótolt minden döccenésért. Az utolsó 300 m szintkülönbséget 5 km távon gyalog tettük meg. Percekig szitált a nyirkos köd. A szél beletúrt a levélszőnyegbe, de mi bátran vágtunk neki az útnak. Senkit sem riasztott meg a hűvös időjárás, a nem könnyű útszakasz. Nem könnyebb otthon pihenni? A vizenyős, sáros útszakaszon látszott, hogy más is járt erre: letaposott növényzet, felkavart sár, majd szabályos medvemancsok lenyomatát láttuk, itt egy első, ott egy hátsó mancs karmokkal. Talán több medve is haladt el, majd megfordult. Itt is, ott is medveürülék.
Lassan emelkedett a köd, mire felértünk, teljes napfényben fürdött a kilátó. Kiültünk a sziklára, és magunk előtt láttuk azt, amit már Wass Albert leírt: Ott áll az Istenszéke magasan, a Maros fölött, egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai. Kiléptem a szikla szélére, vonzott a mélység, vonzott a magasság. Úgy éreztem, pillanatokra beleolvadok a természet örökkévalóságába. Kilépünk az otthon komfortzónájából, hogy elinduljunk hegyet mászni, és itt a csúcson kimondhatatlan megelégedés kerít hatalmába: sikerült, elértem a célom. Itt áll előttem a kiugró szikla, melybe mély szakadék hasít bele, s ezáltal lesz ilyen sajátos az Istenszéke. Az Isten is kilép miérettünk az örökkévalóságból, elhagyja a komfortzónát, testet ölt Jézus által, hogy megváltást nyújtson az embereknek. Te hogy éled át ezt itt a csúcson, 1380 m magasan, közelebb az éghez, távol a civilizációtól?
Nyújtanánk az időt, de indulni kell lefelé, hogy sötétedés előtt a faluba érjünk. Kisebb csapatokba verődve indultunk, közben zöld tobozt szedegettem, kellemes gyantaillat vett körül. Bár ismertem az utat, most is sikerült eltévedni, végül is csupán egy hosszabb útra tévedtem. A patak medrében ereszkedtem lefelé. Mikor már huzamosabb ideje bukdácsoltam a síkos köveken, s kerülgettem a patakot, tudtam, hogy elvétettem az utat, s így értem el a Bisztra patakot, majd az utat követve Dédabisztrára.
Szerencsésen leértem a faluba, de onnan még várt rám több mint 4 km a főútig, a kisbuszig. Elhaladtam a pisztrángos mellett, majd követtem a kanyargós főutat, bepillantottam a falu esti hangulatába, néztem a hazatérő kolompos csordát. Utolsók között értem az indulópontra, mivel jóval nagyobbat kerültem. De az átélt élmény, a táj mindenért kárpótolt.
Szima Csilla
