A Cérna-forrás felé

A Monostor végén, a Szamosba szakadó Gorbó völgyének egyik legérdekesebb látnivalója a Cérna-forrás és környéke. Ha egy szép vasárnapon fel akarjuk keresni ezt a tájat, legcélszerűbb, ha a 10/B jelzésű autóbuszt vesszük igénybe. Ennek végállomásától, a Plecska-völgy alsó menedékházától, lassú hegymenetben igyekszünk a János-kút felé. Jobb kézre elmarad a jó vizű Erzsébet-forrás, vele szemben pedig a tavaly betonba foglalt másik csorgó, mely egyike már a középkori okiratokban emtített hét forrásnak, és amelyet a tavaly lelkes turisták kis csoportja hozott rendbe (kár, hogy a beton díszítéseit és a feliratos táblát máris letörte róla valaki). A János-kúttól aztán kék keresztjelzés vezet föl félórás kapaszkodóval a Gorbó-gerincre (valójában a Dumbráva-gerincre – szerk. megj.), ahol egy fémoszlopra szerelt útbaigazító táblácska elárulja, hogy innen 7 km az Árpádcsúcs, jobb felé pedig jó öt perc a Cérna-forrás. Különben közvetlenül az oszlop alatti öreg vackorfán már ott is van a vízközelséget jelentő karika jel is. Kosborok és kakascímerek tarkázta réten érjük el a forrást és a felette álló kis vadász védkunyhót.
Sajnos, a látvány, ami itt fogad, nem a legvigasztalóbb. 3-4 éve meggondolatlan erdőirtás tette tönkre ezt a festői tájat. Kivágták nem csupán a forrás körüli ősi fákat, de azt az erdőrészletet is, ahol még élt hazánk legszebb orchideájának, a trópusi orchiszokkal vetekedő rigópoharaknak, más néven kisasszonypapucsoknak néhány példánya. És ha már az erdőirtásnál tartunk, legyen szabad megjegyeznünk, hogy azt sem „lege artis” vitték véghez. Évek óta ugyanis ott korhadnak az óriás rőzsekötegek, erdőtüzek és farontó élősködők melegágyaként! A kis forrás feletti erdő azonban még ép (vajon meddig?), s színtere olyan májusi madárhangversenyeknek, amelyeket leírni nem, csak meghallgatni lehet. Tavasszal bővizű a jéghideg csorgó, nyáron gyérecskébben ereszti a „hegy levét”, fösvényebben, mint a patakban lennebb előbukkanó, hajdan még „Rejtett forrás”. Hajdani, mert ezt sem rejti, bújtatgatja már az erdő.
De folytassuk innen utunkat a forrás felett erdőbebúvó ösvényeken. Kis idő múlva a mellékpatak gerincén vagyunk, ott, ahol hajdan, a század elején, egy érdekességében páratlan bükk matuzsálem, a híres-nevezetes „Ördög-fa” állott. Gircses-görcsös, mély odúkkal, valamiféle vírusbetegség keltette dudorokkal mintázta őt ördöggé a természet szeszélye. Egyik lelkes turista, Stein Gusztáv annak idején fényképet is készített róla, Ennek nyomán „Első rátekintésre előtűnik rajta az ördög profilja – olvassuk a korabeli leírásban – Szeme, füle, orra, ajkai, álla – obligát szarvai –, nyaka, görbe háta és karja, amint maga alá húzott lábakkal guggol a fa ágán. Előtte egy menekülő ember ugyancsak szedi a lábát.”
De nem csupán a hajdani Ördög-fa volt ennek a tájnak dendrológiai érdekessége, hanem a „Vadászok fája” is. Ösvények labirintusszerű rejtekútjain kell ma megkeresni csaknem négy méter kerületű csonkját. A harmincas évek elején vágták ki. Mondják, egész szekérkaravánok vitték fáját a Monostorra. Sajnos rajz vagy fénykép nem maradt róla reánk, csak e sorok irója „fotózta le” az erdő aljnövényzetébe süllyedt impozáns „alapját” a bükkök eme Góliátjának.
De még ma is van errefelé elég ősi, kiszáradt facsonk, fantasztikus dudorokkal, púpokkal, odvakkal és ágbogokkal. Festőknek, fotósoknak való téma mindenik, árulkodva egyben a hajdani őserdők nagyszerű látványáról is.
A Vadászok fájától aztán célszerű visszatérnünk a Cérna-forráshoz, majd innen a Gorbó-gerincen (Dumbráva-gerincen – szerk. megj.) vezető úton indulni hazafelé. Most, májusban gyöngyvirág, törpe írisz, salamonpecsét virít itt mindenütt. Érdekes ennek az útvonalnak az a pontja, ahol a Plecska-patak a Gorbó vizébe torkollik. Itt állhatott hajdan a kora középkori „Benedek-falva”. Errefelé mutogatták az öregek azt a „hintós utat” is, amelyen a mese szerint gazdag főldesurak „hintóztak” szemügyre venni háromnapi járásra húzódó birtokaikat. És ezen a tájon találunk május közepén egy illatos virágprimőrt is, a törpeboroszlánt, melynek orgonához hasonló virágjából egy-két szálat le is szakíthatunk, emlékéül annak, hogy errefelé jártunk. Ha aztán az alkonyat is itt ér a Gorbó-szádában, lenge röptű bagolyfecskék, kecskefejők surranásában gyönyörködhetünk – és a telihold fényében sem utolsó látvany a Gorbó-völgy és sok, még ismeretlen szépséget rejtő mellékpatakainak tája.
Dr. Xantus János
(Igazság, 1970. V. 7.)

Váradi István