A Berettyó forrása Szilágy megye szegletében, Bihar, Kolozs és Szilágy megye találkozási pontjának közelében van. A Körösök vízgyűjtő területéhez tartozó Berettyó a Réz-hegység északkeleti részén ered. Itt a legrégibb kristályos palára, a perm-kori homokkő fölé mészkő ülepedett, melynek vízáteresztő, illetve víz által oldódó kőzeteinek köszönhetően jellegzetes karsztképződmények – dolinák, víznyelők, vízkitörések, barlangnyílások – alakultak ki. A folyó a kisebb forráságak – Ökrös-, Toplica-, Tusza- és Ponor-patakok – egyesülése után Tuszatelke község alatt kapja a Berettyó nevet. A Nagy-karsztforrástól tulajdonképpeni főága, a Toplica indul. A föld alatti üregekben összegyűlt, nagy mennyiségű víz egy kőszikla tetejéről hirtelen a felszínre tör, több ágra szakadva zúdul alá kisebb vízesésben, majd a kövek közt bukdácsolva vizének egy része rövid szakaszon újból eltűnik. Később ismét felszínre tör, most már jóval nagyobb vízhozammal (mintegy 80 liter másodpercenként), és magasabbról, meredek falú, mohával benőtt mésztufa dombról több mint tízméteres, lenyűgözően szép vízesésben zuhan alá sok-sok ágra szakadva. A csodaszép vízesés közelében pihenőt tartunk, gyönyörködünk benne, fényképezzük a nem mindennapi látványt.
Azután elindulunk a Berettyó völgyén lefelé, a forrástól 5–6 km távolságra kiépített pisztrángosig. Vadregényes tájon vezet utunk, mindkét oldalról számtalan kisebb-nagyobb erecske igyekszik a Berettyóba, szinte szemlátomást duzzasztva vizét. A Berettyó Tuszatelkétől Valkóváraljáig a Réz-hegység csillámpaláiba vágta be völgyét, a meredek hegyoldalak közé szoruló vízfolyásnak itt még gyors hegyi patak jellege van, számtalan szebbnél szebb vízesést hoz létre. Egy idő után majd a völgyet keresztező betongátakat, néhol csak a maradványait láthatjuk, amit a hordalék felfogására, a vízbőség szabályozására építettek. Úgy tűnik, a Berettyó nemigen szívleli a szabályozást, sok helyen a gát mellett tör utat magának és szeszélyesen kanyarogva követi útját. A partját égerligetek és bükkösök kísérik. Az alig rügyező fák alatt ilyenkor virágzik a gólyahír, a martilapu, és ha szerencsénk van, foltos szalamandrát is láthatunk. Akik nem akarnak a Berettyó mellé szegődni, busszal tehetik meg az utat a pisztrángosig, ott találkozik a két csoport, onnan már mindenki busszal folytatja az utat Alsóvalkón, Felsővalkón keresztül Valkóváraljára.
A falu szélén, a Berettyó- és a Halastó- patak által határolt sziklán, a Várhegyen áll Valkó vára, ez túránk következő célpontja. Valkó vára az egykori valkói uradalom központja volt. Az 1241–42-es tatárjárás idején elpusztult Kraszna várának szerepét vette át. A területet a tatárjárás után adományozta IV. Béla királyunk Geregye Pál országbírónak. A várat 1300 körül építették a Geregyék, 1311-ben már oklevélben is szerepel. Nemsokára királyi birtokként említik, majd 1402-től a losonci Bánffy család tulajdona. A Bánffyak birtokában levő várat 1665-ben a törökök foglalták el és rombolták le. A vár még megmaradt falait a helybéliek széthordták, olyannyira, hogy ma már igen nehéz rekonstruálni eredeti állapotát. A megközelítően háromszög alaprajzú vár nyugati oldalán egy öregtorony tekintélyes maradványát láthatjuk. Hasonló torony állhatott az északkeleti oldalán is, ahol most 10–12 m magas falmaradványokat találunk. A várfalakon kívül kettős vársánc húzódik. A romokat szemlélve Kőváry László soraira gondolunk: „... Mily és mennyi építményt akartak őseink reánk hagyni: azt a sok rom beszéli. De mit tehettek ők, ha az építészeti emléket, mit pár békés napon emeltek, a háborús évek eltörölték.”
Mi is már csak annyit tehetünk, hogy felkeressük, megismerjük történelmünk színhelyeit, felidézzük a hozzájuk fűződő eseményeket, és nem hagyjuk őket végképp feledésbe merülni.
Legközelebb április 3-án szervezünk kirándulást a Berettyó-forráshoz és Valkó várához a debreceni természetbarátokkal közösen.
Kovács D. Zsuzsa
