CÍMLAP
2022. augusztus 20.
Szerző: Kerekes Edit
Az aprónépnek nehéz reggele volt. Mintha légy repült volna kedvenc levesébe, az alig kiskamasz hosszas unszolásra a takaró alól roppant zsémbesen a ruháiba bújt, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza a takaró alá, mindez idő alatt szemeit tán egyáltalán ki sem nyitva. A nagyobbik blazírtul felcsapta aktuális könyvét, s kizárta a bosszantó világot, melyben anyuci és a kicsi huzavonája már hajnalok hajnalán elkezdődött. Még mindig félálomban került cipő a lábra, táska a vállra. Szendvics, víz, hosszú és rövidnadrág, napvédő krém, GPS-nyomvonal a telefonra, külső akku just in case, és irány a buszmegálló. A jegyautomata engedelmes, a 27-es időben érkezik, s ahogy augusztusi szombatok kora reggeléhez illik, tíz perc alatt a vonatállomáson kászálódunk le. Az ébredésben a tizenfokos friss levegő sem sokat segített.
A jegyárus néni ellenőrzőt kért, ki tudja miféle aggastyán nábob rejtőzik a látszólag tízéves gyerektestben. Sebaj, Sztánáig kibírjuk a teljes árú vonatjegyet, alig több 6 lejnél. Pár perc különbséggel két szerelvény is indul más-más irányba ugyanarról a vágányról, nem árt mindig résen lenni és kérdezősködni a tányérsapkás kalauzoktól, remélhetőleg senki sem indult keletnek nyugat helyett. A váradi vonat kívülről ultramodern, mindkét vége a sínek felé gömbölyített és a szerelvény nagyon rövid. Külalakra olyan, mint a kék nyíl, de ez nem is nyíl, nem is kék, a többiről majd később. Ma reggel nagyon sokan vagyunk, az üléssorok közötti folyosón is tömegével kapaszkodnak az utasok. Indulás után vesszük észre, hogy székeink pirosak, de a kalauz meg sem kísérli kiüríteni az első osztályú vagonrészt, máshol nincs hely. Itt végre magához tér a morcos kicsi is, amiben meghatározó szerepet játszik Soma kutya, aki pont az ő ülése mellett utazik. Az engedelmes fekete-fehér négylábú türelemmel tűri az egyórás simogatást, pedig az életében először rácsatolt szájkosár miatt akár zsémbes is lehetne. De legalább féláron utazik. Tőle nem kértek ellenőrzőt, elhitték róla, hogy nem álruhás cápa.
Sztánán a társaságnak talán több is, mint a fele leszáll. Nem Soma az egyetlen négylábú, távolabb másik kutya, saját hátizsákkal. Vajon mit visz a táskájában? Természetesen sört, állítják a hozzánk közelebb állók. Az állomás épülete érdekes módon nagyobb, mint több évtizedes emlékeimben, és tetszetősebb, mint amire a hazai viszonyok közepette számítani lehet. Kismihály Bogi másodmagával máris keresi a neveket a listán, osztogatja az indulócsomagot. Az aprónéppel (dehogy alibi!) csak a legrövidebb, 11 kilométeres gyalogtúrára mertünk vállalkozni, de a színes térkép mellé így is kapunk egy kis energiaszeletet, és máris elindulunk a sínek mentén haladó keskeny, árnyékos ösvényen.
Kilenc előtt még mindig kellemesen hűvös a levegő a hatalmas fák között. Erdőillat, nedves földé és tűleveleké. Meg csend. Aztán hirtelen mocorgás a lombkoronán, szökkenő madárra számítunk, de a kicsi pont belát az ágak alá, „mókus!” s így mindannyian percekig gyönyörködhetünk a lompos farkú kalotaszegi cibókában, míg végül eltűnik az ágak között. A sorompónál balra térünk, ahogy a térképek diktálják. A síneken jobbra, a falu felé átkelő fiatalok odakiáltanak, hogy nem jó irányba megyünk, mi vissza, hogy köszönjük, de a rövid túra erre halad. Idegenekként is vigyázunk egymásra a teljesítménytúrán.
Házak között haladunk, el az EKE-feliratokkal kijelzett Varjúvár és Szentimrei villa mellett, a vasúti telep gyorsan végetér. Bokrok, cserjék között, többnyire nyílt terepen keressük az újabb útvonaljelző szalagot. Mögöttünk már hallani a következő csapatot, „előfutáruk” máris utolér. Pár évvel ezelőtt végigjárta az emléktúra útvonalát, így bizton állítja, hogy jó irányba haladunk. A térkép fonákján rendkívül részletes útleírás, mégis sikerül egy kicsikét eltérni tőle, ám a helyzet egyértelmű: fel kell jutnunk az előttünk kerekedő Csiga-dombra, az első ellenőrzőponthoz. Lenyűgöző a dombtető láthatárán hosszasan végigszökellő pompás őz látványa. Csodálására megállni be nem vallott pihenő. Az első kapaszkodón már túl forró a nap, jólfog a sapka, kalap, kendő. Mire felérünk, az első izzadság próbálja bőrünket hűteni, pedig csak fél tíz. Ellenőrzőpont sehol. Tovább haladunk az immár csak éppenhogy emelkedő fennsíkon, s a kopár dombtetőn nemsokára megpillantjuk a napsütésben pokrócon várakozó bírákat. Megkapjuk füzetünkbe a matricát, az érkezési időpontot, egy kőre telepedve elmajszoljuk a reggelit, vizet pótolunk, és körbecsodáljuk a panorámát. Nagyon messze felsejlik az almási vár, oda a gyakorlottabb túrázók eljutnak ma. A számtalan domb között húzódó völgyekben közel s távol minduntalan egy-egy falut, házakat látunk, találgatjuk, melyik lehet Sztána, Kalotanádas, esetleg Zsobok. Bíráink mutatják a követendő irányt, a következő útszakasz, amíg a szem ellát, apró füves mezőn halad, itt már rendesen melegünk lesz. A Csiga-dombról húszas-harmincas csapatban indulunk tovább, és nagy örömünkre velünk tart Manó is, a táskás kutya. Közvetlenül a gazditól tudakolhatjuk meg, mit cipel a táskájában Manó, persze, hogy vizet és a saját falatkáit. Vigasztalásul: ahogy elnézem, azért ha nagyon muszáj lenne, éppen egy sör is belefér. Akad, akinek kutyasegítő nélkül sem jelent túl nagy gondot a zsákjában cipelt sör, hűsítő hidegét gyorsan a hasában viszi tovább, nehogy felmelegedjen
Záporoznak a poénok, hogy minek kapaszkodtunk fel a dombra, ha most lecammogunk róla. Főleg, hogy látni, amikor leérünk újabb dombhát áll majd előttünk. Focikapuk mellett haladunk el – elkél a labdaszedő, van itt mit gyalogolni a völgybeli házakig, ha rendesen elrúgják a lasztit. Pár száz métert egysávos aszfaltúton haladunk, négy-öt járművel találkozunk, majd árnyékosabb részre kanyarodunk, hol gyérebben, hol sűrűbben sorakozó fák és tekintélyes bokrok teszik változatosabbá a tájat. Körülöleljük a mesebelinek tetsző tisztás közepén magányosan díszelgő öreg fát, majd jólesik az árnyék a kitartó emelkedőn. Ahogy kibújunk a sűrűből, már látni a Riszeg-dombot, itt újra napsütésben kapaszkodunk. A meredekebb szakasz a fenyőknél kezdődik, de egyetlen nekiveselkedéssel fent is vagyunk a fenyőkaréjon túl a Riszeg-tető szélfútta fennsíkján. Gondoskodó pontbíráink ajánlgatják a vizet, és figyelmeztetnek, hogy ezen a ponton eldönthetjük, maradunk-e a 11 kilométeres útvonalon, vagy inkább a 17-essel beereszkedünk Zsobokra, majd sztánai kitérővel kerülünk vissza a Szentimrei villához. Szólni kell, mert a szervezők senkit sem hagynak hátra, aki a jegyzéken szerepel, azt végigkövetik. Az ellenőrzőpontok többszörös haszna mellett az egyik az, hogy visszakövethető a részvevők útvonala, így leszűkíthető a terület, ahol valaki esetleg „elveszett”, keresni kell. Tapasztalatlan természetjáróknak majd’ minden bokor és fa egyforma, a földutak és mezei ösvények szövevénye nem biztos, hogy értelmezhető, a térképolvasás készsége sem szerepel mindenki alapkészletében, így hát bárkivel megeshet, hogy letér a kijelölt útról. Bár ezt nem olyan egyszerű megtennie, ugyanis az EKE kolozsvári csapata az utóbbi években nagyon alapos leírást és nyomvonalat készített teljesítmény- és emléktúráihoz, és minden alkalommal bokrokra, faágakra aggatott, a szélben lobogva messziről is látható feliratos szalagokkal jelölik ki az útvonalakat.
A társaság letelepedik falatozni, feltöltjük ivóvíztartalékainkat, készülnek a csúcsfotók a Riszegen. Most már teljesen egyértelmű, melyik házcsoport Körösfő, Zsobok, még Bánffyhunyad is látszik a párás távolban, a Vlegyásza és társai kékes gerincének előterében. Miután legkisebbünk lábát megviselte a cipő, egyértelmű, hogy maradunk a rövidebb túraváltozatnál, bár cseppecskét elszontyolódunk, hogy a táskás kutya nem tart velünk. Pár száz méterrel később ideiglenes búcsút veszünk a népes csapattól és Manó kutyától. Nem csak négyen megyünk tovább, velünk van Iza és Levi, aki többnyire inkább bringatúrázni szokott, később utolér Boró is a nagynénjével. A hátralévő mintegy négy kilométer lesz a kedvencünk. Bár panorámára így nem számíthatunk, végig erdőben haladunk, kíméletes árnyékban, gyönyörű fák között csevegve sétálgatunk a cél felé. A patakhoz ereszkedő erdei tisztáson kissé megtorpanunk, a szél elfújhatta a következő szalagot, mert sehol sem látjuk, a GPS viszont segít, és a leírás is, miszerint át kell kelnünk a patakon, még ha nem is látjuk a hidat, amit emleget, no meg a tisztásról már látszik a Varjúvár. Innen keveset kell mennünk, a fák között hirtelen bukkanunk ki Kós Károly egykori lakóházához valamivel egy óra után.
A Szentimrei villánál a gyér lombú szilvafák alatt várnak a pontbírák, persze, hogy a gyerekek futnak be elsőkként a célba, 4 óra 11 perces teljesítménnyel. A tágas telken kék ablakkeretes kő- és faház, mellette égig érő fák árnyékában heveredünk a földre megpihenni. Az udvari csapnál pettyes pléhcsupor, arcunkon megváltás a hideg víz. Szabó Zsolt már két lavórnyi túróspuliszkát előkészített, most rotyog a konyhában a harmadik. Igazi közösségi ember, a házat különféle események alkalmával, a Kós-túrára, meg diákjainak is évről évre gyakran megnyitja. Hűvös van a házban, míg tetszése szerint mindenki teleszedi tányérját a tepertyűs vagy sima változatból, a málé tetejére hideg tejfel is kanalazható. A magastornácon telepedünk asztalhoz, az óriáslombok árnyékában csak egyetlen méhecske látogat meg. Sokára indul az első vonat Kolozsvárra. Az idő észrevétlenül eltelik, új ismerőseinkkel beszélgetünk, majd kezdenek befutni régi ismerősök, megérkezik Manó is immár táskátlanul, sorra a bringások, akik közül egyesek indulnak is tovább, mikor a villa kutyái élénk ugatásba kezdenek: hatodmagával érkezik Ördög és Dóra – Lőrincz Feri és barátai először csatlakoztak lóháton a Kós Károly emlékére szentelt túrához, talán új hagyományt teremtve. Lassan elmúlt négy óra, indulunk a vonathoz.
A sztánai állomásfőnök igen készséges, az utasok kedvéért megállítaná a kissé korábbi magánvonatot is, de az szombaton nem közlekedik. A csorgón spórolják a vizet, faággal torlaszolják el a fémcsövet, de a „csapot” megnyitva bőségesen folyik. Hamar befut az ötórai szerelvény, a reggelinek pontos mása, csak lényegesen kevesebben vagyunk rajta. A vonaton negyven fok és általános vizeletszag, nem segítenek az arasznyi ablakok. A valamikor csúsztatható vécéajtó zárhatatlan, fogantyúja félig leszakadt. Papírra nem is számítunk, vizet azért szerettünk volna, de csak cérnavékonyan folyik a poshadt lé. Sokat javít az élményen a vidám és mosolygós kalauz. Valahol felszáll egy anekdotafigura, mobilján rövidesen megtalálja kedvenc nótáját, és úgy dönt, mindenkit azzal szórakoztat. Kár volt megkérni, hogy lehalkítsa, a pálinkagőztől meg sem hallja az udvariasságot, ordítozó felháborodását az előzékeny jegyszedő sem csillapíthatja, odébb költözünk. A kalauz még cinkosan odakacsint, majd búcsúzóul elnézést kér a szolgáltatás minősége miatt… A peronon elköszönünk utastársainktól, Boróéktól, az egykori zenetanár nagymamától, és máris nagyon várjuk a következő túrát.
A RÉSZVEVŐK ÁTLAGÉLETKORA 35 ÉV
Az idei Kós teljesítménytúrán 148-an vettek részt (picivel kevesebben a tavalyi 153-hoz képest), 92 férfi és 56 nő: a gyalogos 19/24-es változaton 16-an, a 11/17-esen 41-en, a 22/27-esen 34-en, az 52/58-ason 18-an, míg a kerékpáros 16/25-ösön 7-en, a 28/36-oson 8-an, az Alszeg-33-ason ketten, a leghosszabb 53/62-esen pedig 22-en. Azt átlagéletkor szinte pontosan 35 év, a legfiatalabb túrázó a 2 és féléves Barabás Júlia, a legtöbb nyarat megélt résztvevő, Vincze Mária a 81. életévében jár. 14 éven aluli gyerekek 23-an vettek részt, 14–18 évesek 9-en, 20–30 évesek 20-an, 30–40 évesek 35-en, 40–50 évesek 34-en, 50–60 évesek 17-en, 60 év felettiek pedig 10-en.