A XIV. Jókai Mór teljesítménytúrán sok válalkozó szellemû fiatal állt mellém segíteni a szervezésben, úgy Kolozsvárról, mint Tordáról. Azóta majdnem egy év telt el, és boldogan tapasztalom ma is, hogy erõs, igazi túrázós csapatunk van, amit nem szabad hagynom szétszéledni. Így kezdtünk együtt túrázni.
Szombat reggel valamivel hat óra előtt találkoztunk az autóbuszállomáson: Timi, Jenõ, Tibi, Prokop Zoli meg jómagam. Hatkor indult a buszunk Várfalvára. Tordán Árpidú, Várfalván Éva, Attila, Réka, Tamás és Botond csatlakozott hozzánk. A ködös, párás, havas hideg sem zavart. Érezni lehetett az elejtett szavakból is, hogy kalandra készek vagyunk, alig vártuk már ezt a kihívást.
Hátizsákosan, lábszárvédõk-kel felszerelve indultunk neki a túrának. Várfalvát elhagyva letértünk az útról. Az ösvényen mintegy kilométeren át taposott volt a hó. Árpidú ment elöl, én zártam a sort, így nekem volt a legkönnyebb dolgom. Ezután kezdődött az igazi túra: kinek térdig, kinek combközépig ért a hó. Az elsõ tisztáson, a piros-fehér jelzéses zsalon mellett az elsõk bevártak. Itt már szakadt a hó a nyakunkba, aminek bosszankodás helyett úgy örvendtünk, mint a gyermekek. Reggelizés után rövid tanácskozás során eldöntöttük, ki és meddig töri majd az ösvényt elöl, majd nekiindultunk a sehol nem látszó ösvénynek. Terveink szerint annyira kell növelnünk a tempót, hogy valamelyik hazafelé tartó buszt elérjük Borréven, ne keljen az Aranyos partján stoppolnunk majd. Az iram betartása egyre nehezebb lett. Az idõ telt, az erdõt újra tisztás követte. A hó rétege nem változott, csak a hóréteg teteje lett egyre keményebb. Sok helyen nem tapostuk már, hanem lábbal törtük a fagyos kérget. Fárasztó volt. Kimelegedtünk, igyekeztünk levetni a plusz mellényt, pulóvert. Arcunk egyre pirosabb lett, de a kedvünk változatlanul vidám. A távoli zsalonok irányát követtük.
Szép havas panoráma bontakozott ki helyenként. Elhagyva a Csegezi (Pietroasa) tetõt, újra erdõben haladtunk tovább, nagy örömünkre ott a hóréteg teteje nem volt fagyos. Az idõ rohamosan fogyott, az út meg sehogy sem. Hótörést vállaló társaimmal kezdtem egyre udvariasabban bánni, hátha hamarabb átveszi tőlem valamelyikük a csapatvezetést. Mindegyikük szó nélkül ugrott. Időnként, amikor felváltottak, hátrább húzódtam a csapatzáró Jenõ mellé, és csodálva tapasztaltam, hogy a nehéz terep ellenére senki sem maradozott le. Példás csapat voltunk, filmezni kellett volna. Ritka az a túra, ahol a túrázók sorban, egymás után haladnak a táv egész szakaszán. Senki nem előzte meg a társát, mindenki a másik nyomában lépkedett. A Kőkeresztnél már kezdtek látszani a kimerülés jelei, úgy döntöttem hogy nem indulunk neki a Székelykõnek, hanem leereszkedünk a 2006-os EKE Vándortábor fõhadiszállásához, a Kati néni panziójához.
Itt lefelé haladt az út, de a hó egyre nagyobbnak tűnt. Lassan kiszaladtunk az idõbõl. Számításom szerint már nem érhettük el a buszt. Ekkor szólalt meg a telefon: nagy örömünkre Istvánfi Attila felajánlotta, hogyha bevárjuk Torockón, levisz minket autóval Tordára. Ez megkétszerezte erőnket, új lendülettel haladtunk tovább. Lassan a Székelykõ aljához értünk. Itt a 11 éves Boti nem egyszer átvette a vezetést. Alig várta, hogy törhesse az ösvényt. Mire kiértünk az erdõbõl, már sütött a nap, mintha ránk várt volna.
A torockói útra érve alig hittük el, hogy végre taposott úton járhatunk. Innen már csak két kilométer volt hátra a faluig, ahol véget ért havas túránk csodálatos kalandja.
Itt bevártuk Attilát, aki két részletben szállított el minket Torockóról. Este 9 órakor már mindenki Tordán volt. Hálásan köszönöm minden egyes résztvevõnek a túrát, remélve, hogy a következõ túráimra is szívesen eljönnek.
Nagy Zoltán
