Dr. Tavaszy Sándor (Póka/Marossárpatak, 1888. február 25. – Kolozsvár, 1951. december 8.) erdélyi teológus és filozófus tudományos, közéleti munkássága mellett majdhogynem „hivatásos” természetjárónak számított, tagja az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek, 1937–45 között elnöke. Ha egyéb teendői nem szólították el, családja, barátai, munkatársai, tanítványai társaságában járta a Kolozsvár környéki dombokat, hegyeket, erdőket, s valami csodálatos összefüggést tudott létrehozni teológia, filozófia, nemzetpolitika és az erdélyi tájak sajátos esztétikuma, kifejezőereje között. Gondolatait az 1938-ban megjelentetett Erdélyi tetőkben összegzi, olykor talán még szebben, még személyesebben 1932–44-es naplójegyzeteiben. A természetjárás e tájon túlmutató összefüggéseit így írja le 1942-ben: „Hogy a természetjárás a nemzetnevelés szolgálatában elérje célját, s hogy igazán honismeretté váljék, ennek […] követelménye, hogy a természetnek gyönyörködő megfigyelői tudjunk lenni. [...] olyan ismeretekkel felszerelten indulunk útnak, mely a vidék flórájának és faunájának, a helytörténet és a nép további ismeretéhez nyújtanak kapcsolódó-pontot. Éppen ezért nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden [...] kirándulást éppen a honismeret szempontjából elő kell készíteni. Egy-egy ilyen alkalomra fel kell kérni egy-egy tudós szakembert, aki lelkületénél fogva erre alkalmas, hogy ott a helyszínen, a természet által felkínált szemléltető anyag felhasználásával, ismeretkincsünket bővítse és elmélyítse. [...] A természetjárónak az a nagy kiváltsága, hogy a természet-közelség és a nép-közelség folytán a hazaszeretete minden ízében valós és gyökeres, megbízható és igaz lesz, és sosem illan el az ünnepi hangulatokkal, s nem válik jelszavassá és üressé.” Így már nem tűnik furcsának vagy komikusnak, ha a neves teológia- és filozófiaprofesszort, az egyházat képviselő püspökhelyettes-főjegyzőt, a tudomány méltóságát és súlyát megjeleníteni hivatott EME-elnököt gyakran háromnegyedes bő nadrágban, túrabakancsban, katonai hátizsákkal, kirándulóbottal idézik fel életrajzírói, amint nyugodt, derűs tekintettel a Csiga-dombról tekint körbe a Szamosra, a Leányvárra, a Gorbó-völgyre és a Gyalui-havasok hosszan elnyúló vonulatára. Az Erdély új sorozatának 14. számában (Szabadság, 2009. december 22) közöltünk először válogatást Tavaszy Sándor kiadatlan naplóbejegyzéseiből, útijegyzeteiből. Jelen válogatás az akkor közreadottak folytatása, de egyszersmind így állítunk emléket Tavaszy Sándornak születése 125. évfordulóján.
1936. október 16-17.
[Tordai-hasadéki gyalogtúra] Mindenütt az élen akartunk menni, de az útközben talált fahordók azt tanácsolták, hogy szálljunk a völgybe. Így jutottunk a régi útra: Mikes–Indal–Magyarpeterden át a szoroshoz. Hiába indultunk el korán, mégis az Indalon inneni erdőben elfogyasztott ebéd miatt úgy megkéstünk, hogy egy része félhomályban, más része, így az én társaságom is, egész sötétben érkezett be a szorosba. Meglehetősen fáradtak voltunk, de lassacskán összeszedtük magunkat, s vacsora után vidám énekszóba fogtunk. Mielőtt álomra hajtottuk volna a fejünket, megtartottuk a pénteki bibliaórát. Reggel 7 órakor keltünk. Lementem a Hesdád-patakhoz, ott derékig megmosakodtam. Reggeliztünk. A társaság felment a Kövesbérc felőli oldalra. Mi meg ketten, Imre Lajossal a ház körül élveztük az őszi táj szépségeit. Amint lejött a társaság, a lányok, Kiss Feri vezetése alatt paprikást készítettek a magunkkal hozott húsból, puliszkát főztek, tehát jól megebédeltünk. Körülbelül ½ 2 órakor indultunk haza, nem a falvakon át, hanem toronyirányban, mindenütt a gerincen, erdőben. Megállás nélkül jöttünk 9 óráig, a bükki menedékházig, ahol megpihentünk, ittunk pompás tejet, s félórai időzés után tovább gyalogoltunk ½ 11 óráig. Itthon jó töltött paprikával vártak.
1936. november 8.
[Kirándulás a Tordai-hasadéknál] A Tordai-hasadék beletartozik abba a mészkő-vonulatba, amely az Érchegységtől Vulkán–Székelykő–Kőköz–Túrig terjed. A Föld középkorában hasadás támadt ebben a mészkővonulatban, amelyen át láva ömlött ki. Ez a mészkőréteg alatt levő porfir-tartalom ma is látható. A jura korban tenger borította ezt a helyet, s ekkor rakódott le az a mészkő, amely ma a hasadékot is alkotja. A kréta korban ismét tenger borította, ebből a korból ered az a pala-réteg, amely a peterdi oldalon látható. Az újkori tenger emlékét őrzi a túri hasadék lajtamészköve. Ebben találhatók a fúró-állatkák, amelyek befúrták magukat a tengerparti sziklákba, hogy védekezni tudjanak a tenger hullámzása ellen. A hasadék növényei: Aconitum fissurae (csak itt található) [sisakvirág]; Ferula Sadleriana (még csak a magyarországi Pilisben és a Bükkben található) [magyarföldi husáng]; Allium obliquum (hagymaféle, még csak Szibériában fordul elő) [turkesztani hagyma]. A barlangok közül nevezetes a Porlik-barlang, amelyben a Mitra-kultusz emlékei is találhatók. A Nagy-Királyerdő oldalán a legszebb rész: a Patkó-kő, amely Szent László lovának az emlékét őrzi.
1936. október 25.
[Bükk – Szent János-kút]. Kiss Ferivel naponként aggodalmaskodunk, hogy mikor kapunk jó időt és alkalmat, hogy még gyönyörködjünk az őszi természetben, hiszen fogyunk ki az időből?! Én külön is aggodalmaskodhatom, hogy fogyok ki az időből…! […] Mindenki elszánja magát, hogy vasárnap egész napot a szabadban töltjük. Gyönyörű napra ébredünk s hátizsákunkat a vállunkra vesszük, s indulunk. […] Menet találkoztunk az EKE tekintélyes számú társaságával. Amint megtudták, hogy mi istentiszteletet akarunk, arra kértek, hogy engedjem meg, hogy azon ők is részt vehessenek. A bükki menedékház üveges verandáján tartottam meg, olvastam és magyaráztam az Ap. Csel. 17:22-28. verseit. (Ezen a helyen talán még sohasem hangzott zsoltár-ének.) Elváltunk, ők mentek a Mikes-tetőre, mi pedig a Szent János kúthoz. Amint az erdőn át mentünk, különösen szépek voltak azok a nagy, szélmentes tisztások, amelyek az út mentén fekszenek. A kútnál pompásan megebédeltünk, majd beszélgettünk, olvastam fel szép őszi verseket az Áprily kötetéből, majd játék közvetkezett, énekszó mellett. Útközben szép, színes lombokat szedtünk és emlékül magunkkal hoztuk.
1939. június 29–július 1., Marosvécs
[Kós Károllyal Vécsen, a helikoni írói találkozón]. Itt vagyok ismét az ősi várban, a „sárga szobában” lakom most is. Hallgatom a Maros zúgását, elnézem a kék hegyeket. Ez a vár már sokszázados, de még nem volt, mikor már a Maros úgy zúgott, amikor a görgényi hegyek, az Istenszéke, a Kelemen-havas már így és ilyen kéken néztek le a Maros völgyére. Milyen kicsi az emberi történet a Föld történetéhez képest, pedig milyen kicsi a Föld története az örökkévalósághoz képest. Banális gondolatok, de mégis mindig meghatnak, valahányszor a természet és a hely szemlélete felébreszti bennem.
Tonk Márton
