Ebben a számunkban, a lovak és kutyák kapcsán, az erdélyi szervezett turizmus előzményeiről szólunk. Egy előző számunkból megtudtuk, hogy a napjainkra kipusztult oroszhegyi székely ló vére nem veszett ki teljesen, mert br. Wesselényi Miklós (1796–1850), a reformkor kiemelkedő alakja Zsibón, Angliából hozatott telivér kancát székely ménnel párosított. Az új fajta divatos és kedvelt lova lett a haladó szellemű arisztokráciának. Falkavadászatokra is sikerrel használták, melyek aztán nagy lendületet vettek br. Wesselényi Béla Kolozsvár környéki Szénafüvek, illetve zsuki rendezéseiben. A vadászidény lejártával pedig a ménes és a kutyafalka visszaköltözött a báróval Zsibóra. De mi köze mindennek a szervezett turistasághoz?
Az EKE 1891-es megalakulásáig a természetbe kijárást szervezett formában – leszámítva a majálisokat és az iskolai kirándulásokat – csak az akkori sportegyesületekben lehetett gyakorolni. Természetben űzött sportnak számított a vadászat minden neme, a halászat, csónak-, távgyalogló és szekeres versenyek. Gr. Andrássy Manó, az említett zsuki hajtóvadászatok egyik hű résztvevője szerint a lovas vadászat olyan „ingerlő, férfias mulatság, melyben fáradtság, utánajárás, reménykedés, szerencse, ügyesség és bátorság szükséges kellék lévén, megvan mindazon fűszer, mely az eredményt élvezetessé teszi”. Mintha egy izgalmas magashegyi vagy sziklamászó túra benyomásait fogalmazta volna meg.
A természetben való lovaglás egyik fajtáját, a kopászatot, azaz kopófalkával rendezett lovas hajtóvadászatot még 1848 előtt (John) Paget János honosította meg Erdélyben. Néhány erdélyi kopóval és Angliából hozott harrierekkel a kolozsvári kopászó lovas társaságban jobb híján ő töltötte be a falkavezető szerepét is. Ez a társaság 1848-ban megszűnt, de a forradalom után újraalakult, kapcsolatban a szamosfalvi idomítóintézettel. Ez a kezdeményezés is rövid életű volt, viszont 1856-ban megalakult a kolozsvári lovaregylet, br. Jósika Lajos elnöklete alatt. Elsősorban lóversenyeket rendeztek, de falkavadászatokat (kopászatokat) is. Utóbbiakat nem annyira a sebesség, de a versenylovakét is sokszor felülmúló kitartás jellemezte. Az a hiedelem járta, hogy vidékünk hepehupás terepeivel csak Erdélyben nevelkedett ló tud megbirkózni. „Anglia terein nincs annyi izmos akadály, mint Kolozsvárnak a Tekintő, Harmad és Hideg (?) völgy és Tarcsa részhatárain. Amely paripa itt egy egész őszi idényt jól kitart, azt bátran megvehetni.” – írja Újfalvi Sándor, a nemes sport itteni gyakorlói között megemlítve Kendeffy Ádámot és Wesselényi Miklóst. Ez időben tartott még kopókat Sámsondon gr. Bethlen István, Hadréven pedig erdélyi kopókkal – jelenleg a legveszélyeztetettebb magyarországi származású kutyafajta – kopászott „boldog emlékezetű Szilvássy Miklós, az Aranyos-menti Nimród... aki maga volt a falkár és egy cigány pecér az ostoros” – mint írja legidősb. gr. Bethlen János.
A XIX. század utolsó negyedében Kolozsvár környékén br. Wesselényi Bélának köszönhetően folytak tovább a falkavadászatok, aki 1891-ben létre is hozta az Erdélyrészi Falkavadász Társaságot (EFVT). 1893-ban EKE-alelnök lett. 1904. október 20-án, vadászat közben, lova hátán szívszélhűdés érte. Halála után az EFVT gróf Bánffy György elnöklete alatt még a világháború kezdetéig működött.
Az alábbiakban br. Wesselényi Béla egy korábbi falkavadászatáról közlünk rövid beszámolót, mely Nimród aláírással a Kolozsváron, dr. Békéssy Károly (1850–1938) – majdani EKE választmányi- és helynévhelyesbítő bizottsági tag, Erdély-munkatárs stb. – szerkesztésében megjelenő Sport című folyóirat 1876-os évfolyamának negyedik, november 5-i számában jelent meg. A rókavadászat a kolozsvári Szénafüveken játszódik le, melyen eredetileg a Szamosfalva, Apahida, Nemeszsuk, Válaszút, Fejérd, Kajántó és Papfalva által határolt mintegy 100 négyzetkilométernyi, az orosz sztyeppékhez hasonló dombvidék értendő. De mivel ezen a tájon a kolozsvári határ 1000 éves magyar szilaj pásztorságát a ’20-as évek földreformja felszámolta, ezért napjainkra sokak számára a Szénafüvek inkább csak a geológiai rezervációt, a „koporsókat” jelenti. A kétórás vadászat 25 km-t meghaladó útvonala a feldarabolt terepen nem is járható le, csak térképen követhető. A szintkülönbségeket, ami esetenként akár 50 métert is jelenthet, a szövegbe szúrt nyilakkal érzékeltettük.
Tóthpál Tamás
