95 éve Kolozsváron született Xantus János (1917–1982) földrajztanár, szakíró, Erdély és Európa utazója, EKE-titkár, az Erdély szerkesztője.
Egy évfordulós megemlékezésen a felszólalók közül sokan mondták, olyan szerencséjük volt, hogy őket is tanította a Tanár úr. Én azzal kezdtem a visszaemlékezést, hogy nekem szerencsém volt, mert engem nem tanított... Ezt meg kellett magyarázzam: én az embert, nem a tanárt ismertem meg.
A hatvanas évek legelején, mint diák és kezdő vadászinas találkoztam először vele személyesen. Egy alkalommal a Cérnaforrás tisztásán álló vadászkunyhó előtti padon ülve hallgattuk társaimmal Stransky Zoli bácsi vadászmesterem elbeszéléseit, tanításait, mikor a Papok-rétje felől valaki egyedül közeledett. Ő volt. Akkoriban ritkán jártak kirándulók arrafelé. Zoli bácsi ismerősként, szívélyesen üdvözölte a vendéget, pár percnyi baráti beszélgetés után elbúcsúzott, lement a rét alsó sarkában akkor még álló, bokrokkal körbevett gircses-görcsös fatörzstorzóhoz, és ott leült. Elővett valami jegyzetfüzet szerűt, amibe belelapozott, majd írt, lapozott, gondolkozott, majd megint írt. Akkor tudtam meg, hogy ki Ő. Ezután már ismerősként találkoztunk. Egyszer egy tavaszi, alkonyati szalonkalesre is elkísért a vadászok által Szalonkázó-rétnek nevezett tisztásra. Annakidején még annyira csendes, szinte háborítatlan volt a Bükk, hogy vonulásuk közben a költözőmadarak, jelen esetben az erdei szalonkák (Scolopax rusticola) is bátran megálltak pihenni és táplálkozni az erdei tisztásokon. Zoli bácsi, a vadászmester csendben elosztotta a bokrok fedezékébe a résztvevőket, vadásztársakat, majd még egyszer csendre és figyelemre intette az egész társaságot. A csodálatos tavaszi alkonyban mindenki némán és fülelve kémlelte az eget, várva a madarakat. Egyre sötétedett, és az esti csendben a távolból már hallani lehetett az első szalonkák surranó érkezését. Kezdődött a szalonkahúzás. Váratlanul a Tanár úr fedezéke irányából egy táskarádió recsegő hangja szólalt meg. – János, mit csinálsz? – Meg akarom hallgatni a híreket és az időjárás-jelentést – volt a Tanár úr válasza. Persze, az akkor érkező szalonkák messze elkerülték a környéket…
Kis, talán 48 köbcentis motorjával járta az utakat, a természetet. Gyakran lehetett találkozni vele jellegzetes viharkabátjában, akár télen, akár nyáron, de nemcsak Kolozsvár környékén, hanem távolabbi helyeken, hol itt, hol ott tűnt fel. A kis motorral sok helyre jutott el, hogy az ott látottakat, tapasztaltakat egy-egy írásában megossza az olvasókkal.
Pár évvel később barlangászként is találkoztam vele. Sokszor elkísért barlangász túráinkra, főleg ha valami új felfedezés reményében dolgoztunk. Bagaméri Béla bácsinak jó barátja volt, hiszen a Szelek Barlangja könyvében Dr. Dan Coman szövegét ő fordította magyarra. Egy ilyen alkalommal Béla bácsival és a Tanár úrral a Jád völgyéből libasorban kapaszkodtunk felfelé egy meredek ösvényen, a tetőn található, kibontásra, és sikeres feltárásra váró víznyelő felé. Útközben hirtelen megállt, felvett egy növényt, és elkezdett magyarázni róla. Fiatalemberek, és jó erőnlétben lévén nekünk meg sem kottyant a meredek kaptató. Csodálkozva néztük, hogy jön ez ide, de azért érdeklődve meghallgattuk a növényismertetőt. Mi is szerettünk tanulni. Igyekeztünk tovább felfelé. Még vagy kétszer így megállt és magyarázott. A meredek azonban hosszú volt, és kezdtünk mi, fiatalok is lihegni. Az előttem haladó barátom azt mondja, meg kéne álljunk egy kicsit szusszanni, de hogy tegyük ezt feltűnés nélkül. Hirtelen lehajoltam és az első kezembe akadt növényt letépve megálltam, bevártam a Tanár urat és megkérdeztem: Tanár úr mi ez? Mi a neve? Hosszan ránk nézett, majd mosolyogva azt mondta: „Látom, fiúk, ti is elfáradtatok”, de azért hosszasabban beazonosította a növényt. Jólesett mindegyikünknek egy kis pihenő.
Az évek folyamán több barlangásztáborba is eljött fiával, Xantus Gáborral, aki filmesként, kezdetben még a 16 mm-es kamerával, később már televíziós kamerával, riporterként tudósított az elért kutatási, feltárási eredményeinkről.
Még jó néhány alkalommal találkoztunk, és szinte mindig a természet, a természeti jelenségek vagy azoknak a megmagyarázása volt a téma. Szinte nem tudtunk olyasmit kérdezni tőle, amire vagy rögtön, vagy egy másik alkalommal ne válaszolt volna. Örvendek, hogy láthattam a fiával együtt dolgozni, és lám, a kilencvenes évek végén láttam fiát, Gábort is, immár a saját fiával, vagyis az unokával, Xantus Áronnal együtt dolgozni. Az alma nem esik…
Én így ismertem a Tanár urat.
Váradi István
